Első podcastadásunkban a két nagyobb hazai protestáns – az evangélikus és a református – egyházban szolgáló női lelkészek helyzetét jártuk körül. Létezik-e női lelkészi szerepkör, vagy mindenkit egyéni tehetsége és elhivatottsága szerint érdemes megítélni? Miben más a helyzetük, milyen lehetőségeket és milyen nehézségeket tapasztalnak? Miért kaphatnak kiemelt figyelmet az egyház nőkkel kapcsolatos, női szolgálókat érintő ügyei? A beszélgetőtársak dr. Fekete Ágnes református lelkész, Laborczi Dóra újságíró és Nagy Szabolcs evangélikus teológus voltak.

Az adás apropója Laborczi Dóra Tyúkanyók, vénkisasszonyok és csinibabák helyett szolgatársak – Női lelkészek médiareprezentációja című tanulmánya, amely a Credo folyóirat 2019/1–2. számában jelent meg. Ebben foglalkozik a szerző a Lett Evangélikus Egyház döntését – miszerint 2016-ban a korábbi női ordinációs gyakorlatot egy zsinati szavazással visszavonták – érintő sajtómegjelenésekkel, valamint az egyesült királyságbeli anglikán egyházban végbemenő folyamatokkal, amely a kilencvenes években meghatározta a brit közbeszédet, mert ebben a két esetben könnyen vizsgálható, hogyan jelentek meg és kereteződtek a különböző vélemények a női lelkészséggel kapcsolatosan.

A tanulmány foglalkozik a református lelkésznők helyzetével is: „A Magyarországi Református Egyházban az alkalmazottak zöme nő, a lelkészek fele nő, a zsinaton azonban két megválasztott nő ül úgy száz fő között, és szinte soha nem szólnak hozzá. Nagyvárosi gyülekezetek közül én egyet tudok, ahol vezető beosztásban nő a lelkész. Általában beosztott szerepeket vagy alkalmazott – kórházlelkész, hitoktató vagy hasonló – feladatokat látnak el” – írta dr. Fekete Ágnes 2006-ban. A kérdést adásunkban személyesen is feltettük neki: változott-e ez a helyzet azóta?

A Coca-Cola – részben leszedett – szivárványos kampánya nem csak fogyasztói, de marketing szempontból is olyan ügy lett, amelyet sok területen tanítani és elemezni lehetne. Miként jeleníthet meg társadalmi üzenetet egy cég? Hogyan válhat politikai tetté egy termék fogyasztása?  Milyen tanulságokat vonhatunk le ebből az ügyből és milyen lehet a hiteles keresztény megszólalás az eset okán? Laborczi Dóra és Nagy Szabolcs szerkesztők írása a Coca-Cola ügyről.

Nagy Szabolcs: Néhány hete több helyen is megjelentek a fővárosban a Coca-Cola Magyarország #loveislove kampányának plakátjai, amelyek ellen szinte totális háborút hirdetett a Pesti Srácok vezetésével a jobboldali média, petíciót indított a CitizenGO, bojkottra invitált mindenkit Boldog István fideszes képviselő és a Hit Gyülekezete is.  A jól ismert frázisok is újra előkerültek: fertőződik az ifjúság (mintha a homoszexualitás képeken keresztül terjedne), utat tör a pedofília, és erőszakkal zúdul a társadalomra az idézőjellel írt érzékenyítés a másság, a „nem normális” iránt. Utóbbi különösen azért is fájdalmas, mert ebbe a kategóriába Vésey Kovács László, a Pesti Srácok újságírója szerint azok is beletartoznak, akik testi fogyatékkal élnek, ez pedig olyan ószövetségi gondolkodást idéz, mintha a testi fogyaték is egyfajta isteni büntetés lenne, valami „rossznak” a következménye.

A magyarországi protestáns egyházak teremtésvédelmi szervezetei közös nyílt levélben fogalmazták meg kérésüket Magyarország köztársasági elnöke dr. Áder János felé, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy Magyarország is részt vállaljon a 2050-es EU klímacélok elérésében.

Forrás: Ararát Teremtésvédelem

A nyílt levelet az evangélikus Ararát Teremtésvédelmi Munkacsoport és a református Ökogyülekezeti Mozgalom jegyzi, a teljes szövegét közöljük, melynek eredetije itt érhető el. 

"Mint protestáns teremtésvédelmi szervezeteknek, nagy örömünkre szolgál Elnök Úr nyilvánvaló elköteleződése a környezetvédelem mellett. Számos felszólalása és előadása tanúskodik elhivatottságáról.

Ezúton is köszönjük, hogy teremtésvédelmi munkánkat a teremtés ünnepéhez kapcsolódva levélben is elismerte. Ökumenikus együttműködésünk és szolgálatunk nem csak hazánkra terjed ki, hanem nemzetközi szinten is aktív tagjai vagyunk az Európai Egyházak Konferenciájához (CEC) szorosan kapcsolódó Európai Keresztyén Környezetvédelmi Hálózatnak (ECEN). E keresztyén, európai elköteleződésünk jegyében szólítjuk meg most Elnök Urat.

Büszkeséggel töltött el minket az, amikor az Országgyűlésben a párizsi egyezmény ratifikációs vitáján kiemelte Magyarország vezető szerepét a klímaváltozás elleni harcban: „A lényeg az, hogy Magyarország most már évek óta az első 15 ország közé tartozik a világban a klímateljesítmény értékelése alapján.”

Ugyanakkor eddigi eredményeink és közös céljaink fényében nagyon sajnáljuk, hogy Magyarország most azon négy ország közé tartozik (Lengyelországgal, Csehországgal és Észtországgal együtt), akik a 2019. június 20-i európai uniós csúcstalálkozón megakadályozták annak a célnak az elérését, hogy Európa 2050-re nullára csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását. E célnak az elérése mindannyiunk közös érdeke és felelőssége, beleértve a következő generációkat is.

A Fortepan egy 2010-ben indult közösségi, szabad felhasználású fotóarchívum, amelyen jelenleg 115.982 fotó található. Az oldal lehetőséget ad arra, hogy régi fotókon keresztül egy olyan világba csöppenjünk, amelyről csak a történelemkönyvekben tanultunk, és arra is, hogy ismerős helyszínekre, arcokra bukkanjunk a legváratlanabb pillanatban. Elsőként a legizgalmasabb evangélikus vonatkozású, 20. századi (és egy kicsit még korábbi) fotókat gyűjtöttük össze.

1900, Budapest, Deák Ferenc tér: a fekete drapériával bevont és fellobogózott evangélikus templom. A felvétel 1894. április 1-jén, Kossuth Lajos temetésekor készült.

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.04.017

A család az egyik legfontosabb keresztény érték. Ez is egyike lett azoknak az igazságoknak, amelyeket annyiszor és olyan régóta hallunk, hogy eszünkbe se jut utánajárni, valóban helytállóak-e. Persze fontos tisztázni, hogy a kereszténység fogalmát itt mennyire tág értelemben használjuk. Ha minden jelenséget hozzáveszünk, amit valaha összefüggésbe hoztak vele, akkor talán tartható a fenti megállapítás. Ha azonban elfogadjuk, hogy a kereszténység elsődleges mértéke a bibliai és azon belül is az evangéliumi hagyomány, akkor bátran kijelenthető: a család nem keresztény érték.

Szerző: ifj. Cserháti Sándor, szegedi evangélikus lelkész

Természetesen érték a keresztény ember számára is. Számomra is az (bár érték helyett talán más kifejezést használnék). Itt van azonban az első bökkenő. Nem szükséges különleges tájékozottság, hogy tudjuk,

más emberek és más vallások számára is érték a család. Cseppet sem kevésbé, mint számunkra. A család alapvetően emberi érték.

Az, hogy sokunk szemében a család ügye összefonódik a vallásos meggyőződéssel, minden bizonnyal annak köszönhető, hogy általában véve a vallások egyik jellemző funkciója életben tartani az adott közösség vagy kultúra régi, bevált, megbízható hagyományait, formáit. Ebben az értelemben vallási értéknek talán nevezhető a család, ha rögtön hozzátesszük, hogy ettől a nem vallásos embereknek még lehet éppolyan szívügye. Keresztény értéknek azonban csak akkor lenne indokolt nevezni, ha ez a megkülönböztető jegyünk lenne, de legalábbis különösképp jellemző lenne ránk. Joggal állítjuk például, hogy a keresztény embernek becsületesnek és áldozatkésznek kell lennie, mégsem mondjuk, hogy a becsületesség vagy az áldozatkészség keresztény érték lenne; vagy ha mégis, akkor méltán veszik zokon mások.

Ennyit talán elég is lenne mondani a fenti állításom indoklására. Itt válik azonban igazán izgalmassá a dolog. Ha már megkülönböztető jegyről, különleges jellemzőről beszélünk, akkor a kereszténység esetében ez kétségtelenül az ellenség szeretetének igénye (Mt 5,44 || Lk 6,27). Számos más vallás és etikai hagyomány is békés együttélésre int, ahogy az aranyszabály (Mt 7,12) sem keresztény találmány. Amit azonban Jézus az ellenség szeretetéről (az életével is példát adva) tanít, az a kereszténység révén lett az emberiség közös örökségének része; igazi keresztény érték.

Márpedig az ellenség szeretetének követelménye nagyon könnyen kerül feszültségbe (éppen) a család iránti feltétlen elköteleződés igényével. Minden bizonnyal ez a magyarázata Jézus megütközést keltő kijelentésének: „…ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). Aligha a családon belüli viszálykeltés lenne Jézus célja, ahogyan az sem valószínű, hogy a szeretteiktől akarná elszakítani tanítványait. Ez a mondat csak akkor illeszthető bele a Jézusról egyébként kialakult képünkbe, ha úgy értjük:

hűségesen követve őt, időről időre elkerülhetetlenül konfliktusba kerülünk a család iránti kötelesség mindenek felett álló törvényével.

Ez a törvény pedig nem csak a közvetlen szeretteink szűk köréhez köt. A benne rejlő logika mentén kirajzolódnak az identitásnak azok a koncentrikus körei – nagycsalád, törzs, nemzet –, amelyek úgy teszik otthonossá a világot, hogy világosan kijelölik a mi és az ők, a saját és az idegen közötti határokat.

Nem szeretnék az „életpárti” kontra „döntéspárti” felosztáshoz alkalmazkodni, mert azt gondolom, hogy ez az egész kérdés nem az „önrendelkezésről” és nem is a „gyerekgyilkosságról” szól. Azt is gondolom, hogy mindenkinek, aki ezen vagy azon az oldalon keresztényként állást foglal, a valósághoz, az emberi élet törékenységéhez és érzékenységéhez méltó módon kell megnyilvánulnia, és nem szabad elvesznie a saját ideológiai narratívájában és érvrendszerében. Laborczi Dóra válasza az Életvédelem-e az abortusz? és Az abortusz-vita margójára című cikkekre. 

Mivel az Evangelikál csoport és a Kálvinista Apologetika cikkében is személyesen engem szólítottak meg – annak ellenére, hogy a sokak által vitatott cikk nem az én véleményemet, hanem az abban megszólalók véleményét és tapasztalatait foglalta össze, és ez lényeges különbség –, engedjék meg a kicsit személyesebb hangvételű választ, amelyet mindenképpen a köszönettel szeretnék kezdeni. Mivel ezekben a kérdésekben eddig többnyire csak parttalan vitákkal találkoztam, amelyben az egyik fél szándéka a másik fél megsemmisítése vagy a magunk igazának megerősítése saját körben (mindkét körben), nem pedig a közös álláspont kialakítása, nem számítottam arra, hogy valóban értelmes vitát indít el az eredeti bejegyzés, amellyel kapcsolatban nekem is le kellett vonnom bizonyos tanulságokat – ezekre később még kitérek.

Az első és legfontosabb, amit tisztázni szeretnék: bár mindkét cikk „abortuszpártiként”, illetve „döntéspárti” (pro-choice) érvelőként hivatkozik rám, egyik sem vagyok. „Életpárti” (pro-life) vagyok én is, sosem vetetnék el magzatot, és nem egy olyan beszélgetésen vagyok túl, amikor nehéz helyzetben lévő kismamákat támogattam abban, hogy megtartsák gyermeküket.

Ami az abortusz hazai törvényi szabályozását illeti: egyáltalán nem tartom helyesnek sem teológiai, sem erkölcsi szempontból a fogyatékos gyermekek elvetetését pusztán azért, mert fogyatékosok, de sosem mondanék ítéletet senki fölött. Mert nem ismerek minden életet, pláne nem ismerem minden élet minden részletét, még azokat sem, amelyekről azt gondolom, hogy jobban ismerem őket.

Az amerikai mintára nálunk is megjelent kultúrharcban mindkét fél mindenáron nyerni akar. Ez pedig helyrehozhatatlan károkat, gyógyíthatatlan sebeket fog okozni kapcsolatainkban, közösségeinkben – sőt már okoz is.

Szerző: Nagy Szabolcs

A kultúrharc kifejezést – amely jelen kontextusban nem összetévesztendő a késő 19. századi német Kulturkampffal, sem a jelenlegi magyar kormány kultúrpolitikai küzdelmeivel, még ha ez utóbbi mutat is vele némi átfedést – James Davison Hunter amerikai szociológus emelte be a köztudatba. Szerinte az amerikai kultúrában és kifejezetten a politikai élet színterén érezhető polarizációs folyamat az amerikai társadalmat két, egymással szemben álló táborra szakítja. Kifejezetten élesen jelenik meg ez olyan társadalmi ügyek megvitatásakor, mint az abortusz, a fegyverkezési törvények, a klímakatasztrófa, a migráció, az egyház és állam közti viszony, a biztonság és szabadság kérdése, az orvosi drog használata, a vidék és város viszonya, a melegjogok vagy a szólásszabadság és a cenzúra kérdése. Nagyon nehéz olyan társadalmi ügyről beszélni az Egyesült Államokban, ahol ne lenne jelen ez az ideológiai meghatározottság.

„Végső soron azok, akiket rajongásom emberfeletti tisztelettel illet, számomra bálványok. Ne bízzatok az előkelőkben. Ne vegyetek részt haszontalan cselekedeteikben, hanem inkább leplezzétek le őket. Dőljenek azok a bálványok! Ide le, mellénk, a közelünkbe, a földre. Az istenek helyén pedig maradjon egyedül az Isten.” Bence Áron evangélikus lelkész meditációja a pünkösdi piknik záró taizéi imáján, 2019. június 6-án.

Azt keressétek, ami tetszik az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. (Ef 5,10–11)

Bibliai részletünkben, amelyet a taizéi közösség a mai napra olvasmányként jelölt ki, Pál apostol mintha arra buzdítana minket, hogy legyünk olyanok, mint az oknyomozó újságírók, mint a kémek vagy nyomozók. Azt mondja, eredjünk a nyomába, és leplezzük le a sötétség cselekedeteit.

Mindez ha első hangzásra izgalmasnak tűnik is, elgondolkodtathat. Hiszen éppen a taizéi közösség az, amely jelmondatává tette a „Bizalom zarándokútja a földön” kifejezést. Oknyomozó újságírónak, kémnek, nyomozónak lenni annyit jelent, hogy megtörjük a másik irányába tanúsított bizalmunkat, és benézünk a kulisszák mögé, hátha valami nem stimmel. Hogy kétség támad a szívünkben aziránt, vajon igazat állít-e az adott ember magáról. Ha pedig megtörik a bizalom, sérül a kapcsolat is. Egyesek még azt is szokták mondani, a bizalmat egyszer lehet csak elveszíteni. Közösségek hullhatnak szét a bizalom meggyengülése, megszakadása miatt.

Az elmúlt napokban a taizéi közösség vezetője, Alois testvér megrendítő nyilatkozatot tett: tudomására jutott, hogy a taizéi találkozók alkalmával a múlt század ötvenes és hetvenes évei között több testvér visszaélt a hozzájuk sereglő fiatalok bizalmával, és kihasználtak egyeseket, csorbítva ezzel azok testi-lelki méltóságát. Alois testvér mély fájdalmát fejezte ki ezen ügyek kapcsán, és komoly tényfeltáró nyomozást rendelt el.

Mi lesz veled, bizalom? Mikor kell behunyt szemmel ráhagyatkoznom embertársaimra, és mikor kell józanul résen lennem, hogy a sötétség cselekedeteire fényt derítsek? Galamb legyek inkább, vagy kígyó?

A Románné Bolba Márta józsefvárosi evangélikus lelkésznőről szóló film láttán sok szempontból hiányérzete támadhat a nézőnek, de arra mindenképpen jó lehetőség, hogy párbeszéd induljon arról a megkerülhetetlen kérdésről, hogy hogyan politizáljon, vállaljon közéleti szerepet egy lelkész. Laborczi Dóra SZEMlélek blogon megjelent filmkritikáját szemlézzük. 

Ebben azt állítja a szerző, hogy A Mandák-ház lelkésze leginkább egyfajta politikai imázsfilm lett, ami egy lelkész esetében nem túl szerencsés, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e a megjelenített politikai nézetekkel vagy sem.

Az 1920-as trianoni döntés évszázados egyházi, felekezeti és vallási struktúrákat alakított át váratlanul. Hatását a mai napig érezni lehet. Következtében az ortodox, az unitárius és a görögkatolikus felekezet szinte teljesen eltűnt Magyarországról. Az evangélikusság lélekszámban harmadára csökkent. A többségében magyar területen élő reformátusság százalékos aránya viszont erősen megnövekedett.

A táblázat forrása Korányi András Az evangélikus egyház és a nemzeti, nemzetiségi kérdések a bécsi döntések után című tanulmánya 

A trianoni döntés a nemzetiségi egyházakat szedte szét a legjobban, szétzilálva ezzel Magyarország gazdag, többnemzetiségű identitását is. A legszembetűnőbb a statisztika alapján az ortodox és a görögkatolikus felekezet drasztikus eltűnése.

Az ortodox felekezet híveinek 97,9%-a, a görögkatolikus felekezet 91%-a a határokon kívül maradt. Ez a drasztikus eltűnés az unitárius felekezetet is érintette (93%-os veszteség), habár jóval alacsonyabb lélekszámmal, mint a többi felekezetnél. Bár kisebb mértékű, de hasonló változás figyelhető meg az evangélikus felekezettel kapcsolatban, amely hívei 63,8%-át vesztette el a trianoni döntés eredményeként. Ez összesen 6,6 millió embert jelent. 

A legnagyobb változás a szlovák területeken mérhető, ahol a szlovák evangélikusok 91,6%-a (1,8 millió fő) maradt a határokon kívül, de a német ajkú területeken is hasonló mértékű volt a veszteség (72,8%, azaz 1,5 millió fő).