Nem szeretnék az „életpárti” kontra „döntéspárti” felosztáshoz alkalmazkodni, mert azt gondolom, hogy ez az egész kérdés nem az „önrendelkezésről” és nem is a „gyerekgyilkosságról” szól. Azt is gondolom, hogy mindenkinek, aki ezen vagy azon az oldalon keresztényként állást foglal, a valósághoz, az emberi élet törékenységéhez és érzékenységéhez méltó módon kell megnyilvánulnia, és nem szabad elvesznie a saját ideológiai narratívájában és érvrendszerében. Laborczi Dóra válasza az Életvédelem-e az abortusz? és Az abortusz-vita margójára című cikkekre. 

Mivel az Evangelikál csoport és a Kálvinista Apologetika cikkében is személyesen engem szólítottak meg – annak ellenére, hogy a sokak által vitatott cikk nem az én véleményemet, hanem az abban megszólalók véleményét és tapasztalatait foglalta össze, és ez lényeges különbség –, engedjék meg a kicsit személyesebb hangvételű választ, amelyet mindenképpen a köszönettel szeretnék kezdeni. Mivel ezekben a kérdésekben eddig többnyire csak parttalan vitákkal találkoztam, amelyben az egyik fél szándéka a másik fél megsemmisítése vagy a magunk igazának megerősítése saját körben (mindkét körben), nem pedig a közös álláspont kialakítása, nem számítottam arra, hogy valóban értelmes vitát indít el az eredeti bejegyzés, amellyel kapcsolatban nekem is le kellett vonnom bizonyos tanulságokat – ezekre később még kitérek.

Az első és legfontosabb, amit tisztázni szeretnék: bár mindkét cikk „abortuszpártiként”, illetve „döntéspárti” (pro-choice) érvelőként hivatkozik rám, egyik sem vagyok. „Életpárti” (pro-life) vagyok én is, sosem vetetnék el magzatot, és nem egy olyan beszélgetésen vagyok túl, amikor nehéz helyzetben lévő kismamákat támogattam abban, hogy megtartsák gyermeküket.

Ami az abortusz hazai törvényi szabályozását illeti: egyáltalán nem tartom helyesnek sem teológiai, sem erkölcsi szempontból a fogyatékos gyermekek elvetetését pusztán azért, mert fogyatékosok, de sosem mondanék ítéletet senki fölött. Mert nem ismerek minden életet, pláne nem ismerem minden élet minden részletét, még azokat sem, amelyekről azt gondolom, hogy jobban ismerem őket.

Tehát nem szeretnék ehhez a kettős felosztáshoz alkalmazkodni, mert azt gondolom, hogy ez az egész kérdés nem az „önrendelkezésről” és nem is a „gyerekgyilkosságról” szól. Szerintem elsősorban ez egy pragmatikus, egészségügyi kérdés. Erről szólt a vitaindító összeállítás is: abortusz van, volt, lesz és amíg nincs egészségügyi és jogi kerete, nagyon sok nő életébe kerülhet a házi megoldások miatt.

Radnói Attila az Evangelikál csoport oldalán megfogalmazott válaszcikkében szívemből szólt, amikor azt írta: „…az ilyen no-choice helyzetek megítélése nem ideológiai, nem is etikai, egészen biztosan nem teológiai, hanem orvosi hatáskörbe tartozik.” Én is ennyit szeretnék: lássuk be, hogy ez alapvetően egészségügyi kérdés, nem a női érdekérvényesítés hívta életre, hanem az orvosok életmentő szándéka. Amióta létezik orvostudomány, elvégezték ezeket a beavatkozásokat azért, hogy később még szülni képes, bajba jutott nők ne házilag végezzék el azt, és ne haljanak bele.

Amikor embereket mentünk, és a megmentőnek választania kell, hogy a gyermeket vagy az anyát menti-e, mert mindkettőt nem tudja vagy bírja el, az a protokoll – bármilyen kegyetlen is –, hogy az anyát kell menteni, mert ő hozhat létre további életeket.

Elfogadom, hogy ma már az abortuszok nagy részét nem ilyen no-choice helyzetekben végzik. (Bár az, hogy kinek mi  tűnik no-choice helyzetnek, megint messzire vezető kérdés.) Mindenesetre, ha valódi megoldást szeretnénk, még ezekben az esetekben is sokkal inkább a megelőzésre kellene fordítani minden erőforrást, mint az utólagos ítélkezésre, sokszor megbélyegzésre, mert úgy éppen azoktól vágjuk el magunkat, akiknek a segítségünkre lenne szükségük: az érintett nőktől. Azt is gondolom, hogy mindenkinek, aki ezen vagy azon az oldalon keresztényként állást foglal, a valósághoz, az emberi élet törékenységéhez és érzékenységéhez méltó módon kell megnyilvánulnia, és nem szabad elvesznie a saját ideológiai narratívájában és érvrendszerében.  

Az, hogy miként lett az abortusz választási lehetőség a nők számára, és hogy mit lehetne ez ellen tenni, nagyon fontos kérdés, én sem szeretném elbagatellizálni. Abban azonban biztos vagyok, hogy sokkal-sokkal árnyaltabb megközelítést és megoldási javaslatokat kíván, mint hogy úton-útfélen gyerekgyilkosokat és gyermekholokausztot kiáltsunk.

Azt is elfogadom, hogy ezek az esetek, amelyekkel én foglalkozom és foglalkoztam, nagyon kevés százalékát teszik ki a statisztikáknak, és örömmel olvasom, hogy ezekhez az esetekhez az „életpárti” mozgalom is érzékenyen viszonyul.

Egyetértek a szerzőkkel abban is, hogy az orvostudomány ma már messze többet tesz a pragmatikus életmentő funkciónál, amikor például a terhesség megállapításakor az orvosok opcióként ajánlják fel a művi terhességmegszakítást; ezt én is átéltem kismamaként, hajmeresztő élmény volt. De orvos sem vagyok: nem tudom, milyen törvényi kötelezettségnek tesznek eleget, vagy hogy milyen tapasztalatok, statisztikák ismeretében teszik fel ezt a kérdést. Az álláspontomat kizárólag az alapján fogalmazom meg, hogy sokat tudok a mélyszegénységben élő nők helyzetéről, akik Magyarországon a leginkább érintettek ebben a kérdésben. Az önrendelkezéssel érvelni az esetükben teljesen abszurd, mert ez náluk nem opció. Önrendelkezés egy borsodi zsákfaluban vagy valamelyik városi szegregátumban? Ahol az elérhető bevételi forrás a közmunka, a prostitúció és a családi pótlék egy nő számára? A mélyszegénységben felértékelődik a testiség: a férfiak részéről a fizikai erő, a női test pedig mint erőforrás jelenik meg, amelyet férfiak szexuális kielégülésre használnak vagy ajánlanak fel más férfiak számára – ez a világ minden szegénynegyedében így van.

Szerintem mindenkinek, aki komolyan veszi ezt a kérdést, álljon bármelyik oldalon, erre a területre kellene sokkal nagyobb figyelmet fordítania, mert ez az a réteg, ahol az abortusz mint opció leginkább megjelenik. Ahol a fogamzásgátlás és a női önrendelkezés eszközei korlátozottak a hierarchikus nemi szerepek, az információhiány és az anyagiak hiánya miatt. Ahol komolyan rögzült norma, hogy a férfinak a nő nem mond nemet, azt sem mondhatja neki, hogy ne erőszakoskodjon, de még csak azt sem, hogy gondoskodjon arról, hogy ne ejtse teherbe a nőt, akivel erőszakoskodik.

Talán az is terepen szerzett tapasztalatnak számít, hogy kétszer voltam szülőszobán és háromszor gyermekágyas osztályon az ország három különböző településének kórházaiban (kiegészítés: a három alkalom két gyerekre úgy jön ki, hogy az első terhességem veszélyeztetettsége miatt szülés előtt is töltöttem néhány napot kórházban), ahonnan az asszonyoknak haza kellett szökdösniük, amíg az újszülött csecsemő aludt, hogy megetessék az otthon lévő gyerekeiket, mert ez a nő dolga, akkor is, ha friss a metszés a hason, vagy ha sajog a gátseb. Ez utóbbi tapasztalat persze nem tartozik szorosan a témához, de abból a szempontból mégis, hogy fontos látnunk, milyen helyzetben van az abortusz kérdésében leginkább érintett réteg itt, Magyarországon. 

Itt jöhetnének képbe az egyházak, papok és különböző segítők, akiknek tekintélyük van ezekben a társadalmi rétegekben, és rendelkeznek valamilyen intézményi háttérrel, így valódi segítséget tudnak nyújtani ott, a terepen. Az önrendelkezés ebben a megelőző szakaszban kell hogy kérdésként, lehetőségként felmerüljön, és nem akkor, amikor a magzat megfogant.

Orvosnak és támogató szervezetnek vagy magánembernek is lehet az a feladata, hogy a gyermek megtartására ösztönözze a nőt, egyháznak, keresztény közösségeknek pedig az, hogy elősegítse az olyan feltételek, körülmények megvalósulását, amelyek között ezt nyugodtan megteheti. (Erről korábban Hoványi Mártonnal és Sághy Ádámmal közösen itt írtunk.)

Használja erőforrásait és kapcsolatrendszerét olyan terek kialakítására, ahol a bajba jutott nők mellett állhatunk nehéz óráikban, és meg tudjuk velük ismertetni az anyaság örömeit is. De ehhez megélhetés kell, és olyan befogadó közösség, amelyik nem bélyegzi meg a gyermeküket egyedül nevelő nőket, a lányanyákat, vagy azokat, akiknek tíz gyerekük van egy családi pótlékra, hanem látja azt is, hogy honnan jöttek.

Kellenének otthonok, ahol a prostitúció áldozatainak vagy potenciális áldozatainak védelmet nyújthatnak; kellene felvilágosítás és jelenlét ezeken a területeken; oda lehetne vinni az egyházi erőforrást, a keresztény szexuáletikát férfiak és nők számára egyaránt, ahol valóban szükség van rá, és nem akkor ítélkezni, amikor már késő.

A túlnépesedés és a klímakatasztrófa korában ezek a valódi kérdések szerintem. Ezekkel kéne érdemben foglalkoznunk, nem pedig egy amerikai, felső középosztálybeli és valójában politikai kultúrharc importálásával, amelyben sajnos elvétve találkozom a Radnói Attila által megfogalmazott érvekkel vagy az orvosok felé nyitó párbeszéddel, míg az abortuszon átesett nők megbélyegzésével, morális felsőbbrendűséggel megfogalmazott állításokkal, ideológiai megkötöttséggel annál inkább. 

Elsődleges célom a sokat kritizált cikk publikálásakor az volt, hogy rávilágítsak: a nők – akik az „életpárti” narratíva hozzám eljutott nyilatkozataiban legtöbbször elkövetőként, sőt gyilkosokként jelennek meg – is áldozatai lehetnek ennek a kérdésnek, nem csak a magzat, még akkor is, ha mélységesen egyetértek azzal, hogy minden élet számít és védelemre szorul. Támogatom azt is, hogy minél több statisztika és kutatás készüljön, és ezek jussanak el azokhoz, akiket valójában érint a kérdés, ne csak politikai és/vagy kultúrharc építésére szolgáló fegyvertényként lobogtassuk ezeket.

Örülök, hogy olvashattam ezeket a cikkeket, és remélem, hogy a továbbiakban is képesek leszünk a krisztusi erőszakmentes kommunikáció jegyében ütköztetni álláspontokat, felvetni lényeges kérdéseket, és megtenni mindent azért, hogy a lehető legtöbb baba a lehető legjobb körülmények közé születhessen.