Első podcastadásunkban a két nagyobb hazai protestáns – az evangélikus és a református – egyházban szolgáló női lelkészek helyzetét jártuk körül. Létezik-e női lelkészi szerepkör, vagy mindenkit egyéni tehetsége és elhivatottsága szerint érdemes megítélni? Miben más a helyzetük, milyen lehetőségeket és milyen nehézségeket tapasztalnak? Miért kaphatnak kiemelt figyelmet az egyház nőkkel kapcsolatos, női szolgálókat érintő ügyei? A beszélgetőtársak dr. Fekete Ágnes református lelkész, Laborczi Dóra újságíró és Nagy Szabolcs evangélikus teológus voltak.

Az adás apropója Laborczi Dóra Tyúkanyók, vénkisasszonyok és csinibabák helyett szolgatársak – Női lelkészek médiareprezentációja című tanulmánya, amely a Credo folyóirat 2019/1–2. számában jelent meg. Ebben foglalkozik a szerző a Lett Evangélikus Egyház döntését – miszerint 2016-ban a korábbi női ordinációs gyakorlatot egy zsinati szavazással visszavonták – érintő sajtómegjelenésekkel, valamint az egyesült királyságbeli anglikán egyházban végbemenő folyamatokkal, amely a kilencvenes években meghatározta a brit közbeszédet, mert ebben a két esetben könnyen vizsgálható, hogyan jelentek meg és kereteződtek a különböző vélemények a női lelkészséggel kapcsolatosan.

A tanulmány foglalkozik a református lelkésznők helyzetével is: „A Magyarországi Református Egyházban az alkalmazottak zöme nő, a lelkészek fele nő, a zsinaton azonban két megválasztott nő ül úgy száz fő között, és szinte soha nem szólnak hozzá. Nagyvárosi gyülekezetek közül én egyet tudok, ahol vezető beosztásban nő a lelkész. Általában beosztott szerepeket vagy alkalmazott – kórházlelkész, hitoktató vagy hasonló – feladatokat látnak el” – írta dr. Fekete Ágnes 2006-ban. A kérdést adásunkban személyesen is feltettük neki: változott-e ez a helyzet azóta?

Fekete szélesebb társadalmi és egyházi, rendszerszintű problémát lát a lelkésznők helyzetét, megítélését illetően. Saját tapasztalata szerint a gyülekezeti tagok az életük sok területén elfogadják a társadalmi változásokat a szerepeket illetően, például, hogy a tradicionálisan férfi szakmákat ma már nagyrészt nők végzik, és szívesen járnak női fogorvoshoz, női tanár tanítja a gyereküket, unokájukat az iskolában, de az egyházban nem fogadják el egykönnyen ezt a változást. Inkább úgy érzik, hogy az egyház a régi világ utolsó bástyája, és ebbe nem illik bele a női lelkészség képe, mert szerintük az egyház nem lehet része ennek a változásnak. „Mit lehet csinálni egy olyan társadalomban, ami nem akar szembenézni a valósággal, hanem álomképek után akar futni? (…) A női szolgálat egy másik egyházat, egy másik világot, egy másfajta szolgálatot jelenthetne, ám ezt egyszerűen nem akarjuk elfogadni.”

Az adásban szó esik még arról, van-e női lelkészi szerep, vagy mindenkit egyéni tehetsége és elhivatottsága szerint érdemes-e megítélni. Hogy a lelkésznők milyen kettős terhelés alá esnek, és hogy az egyházak miért építhetnének és figyelhetnének mégis oda rájuk, milyen előremutató kezdeményezések vannak, és még sok más, messzebbre mutató tényezőről beszéltünk, amelyek rendszerszintű problémákat jelezhetnek a protestáns egyházakban, és amelyekre – nőkre, férfiakra, családokra – sokkal jobban oda kellene figyelnie, ha az egyház a jelenben szeretne élni, meghallva és segítséget nyújtva a pásztorok problémáira is.

Borítókép: magyarországi evangélikus lelkészek és támogatóik a lett lelkésznők melletti szolidaritást kifejező flashmobjukon a Deák téren 2016. június 17-én. Kép forrása: MTI