Az amerikai mintára nálunk is megjelent kultúrharcban mindkét fél mindenáron nyerni akar. Ez pedig helyrehozhatatlan károkat, gyógyíthatatlan sebeket fog okozni kapcsolatainkban, közösségeinkben – sőt már okoz is.

Szerző: Nagy Szabolcs

A kultúrharc kifejezést – amely jelen kontextusban nem összetévesztendő a késő 19. századi német Kulturkampffal, sem a jelenlegi magyar kormány kultúrpolitikai küzdelmeivel, még ha ez utóbbi mutat is vele némi átfedést – James Davison Hunter amerikai szociológus emelte be a köztudatba. Szerinte az amerikai kultúrában és kifejezetten a politikai élet színterén érezhető polarizációs folyamat az amerikai társadalmat két, egymással szemben álló táborra szakítja. Kifejezetten élesen jelenik meg ez olyan társadalmi ügyek megvitatásakor, mint az abortusz, a fegyverkezési törvények, a klímakatasztrófa, a migráció, az egyház és állam közti viszony, a biztonság és szabadság kérdése, az orvosi drog használata, a vidék és város viszonya, a melegjogok vagy a szólásszabadság és a cenzúra kérdése. Nagyon nehéz olyan társadalmi ügyről beszélni az Egyesült Államokban, ahol ne lenne jelen ez az ideológiai meghatározottság.

Érdemes megnézni a Pew Reserch Institute 2014-es kutatását az amerikai politikai szembenállásról. A bal oldali képen az átlag lakosság, a jobb oldali képen pedig a politikailag aktív emberek politikai állása látható. A szakadék óriási azok között, akik mindezzel aktívan foglalkoznak, és aligha lehet azt feltételezni, hogy ez mostanában megváltozik.

A harc a keresztény közösségeket is kettészakítja, különösen azóta, amióta a republikánus oldalhoz közeledő keresztény csoportok aktív szereplőivé váltak a politikának. Érdemes itt gondolni a tévés igehirdető, Jerry Falwell vezette „Morális Többség” (Moral Majority) politikai szervezetre, akik a nyolcvanas években aktív támogatói voltak Ronald Reagan kampányának és elnökségének. Falwell segítségével Reagan nemcsak konzervatív keresztény szavazatokat nyert, ami által biztossá vált a győzelme, hanem különböző etikai és teológiai kérdésekben is útmutatást kapott. A reagani elnökség így nemcsak a republikánus politikai értékek megerősítője és örök ideálképe lett, hanem a (konzervatív) kereszténység egyedüli politikai képviselője is, azzal az igénnyel lépve föl, hogy ami republikánus, az keresztény, és ami nem republikánus, az nem keresztény. Ennek eredménye az a leegyszerűsített, sztereotip kritika a keresztény emberről, hogy ő csakis bigott lehet, „életpártisága”, azaz abortuszellenessége miatt nőgyűlölő és tudományellenes, és így vált lehetetlenné az is, hogy a konzervatív oldal keresztény embernek tekintse azt, aki egy hangyányival is eltérően gondolkodik ezekről a társadalmi ügyekről, mint ahogy azt a kultúrharc elvárja. Mert a kultúrharc két oldala igenis elvárja tábora követőitől, hogy az általuk képviselt világképet következesen vallják, és hogy mindenáron megküzdjenek érte az élet különböző színterein. 

Talán a legszívbemarkolóbb példa erre a mindenáron való küzdésre az Egyesült Államok történetéből, amikor a 2001. szeptember 11-ei támadásokra a következő reakció érkezett Jerry Falwelltől a hasonlóan nagy hatással bíró tévés igehirdető, Pat Robertson műsorában:

„Isten újra lerántja a leplet, és megengedi Amerika ellenségeinek, hogy megkapjuk azt, amit alighanem megérdemlünk. [...] Az abortuszpártiaknak felelősséget kell vállalniuk ezért, mert Isten nem hagyja, hogy gúnyolják őt. Amikor elpusztítasz negyvenmillió apró, ártatlan kisbabát, megharagítod vele Istent. Tényleg hiszem, hogy a pogányok és az abortuszpártiak, és a feministák, és a melegek, és a leszbikusok, akik aktívan próbálkoznak megteremteni ezt az alternatív életmódot […], és szekularizálni Amerikát – nekik az arcukba akarok mutogatni, és azt mondani: ti tettétek ezt lehetővé!” 

Hogy milyen hatással van az amerikai kultúrharc Magyarországra és a magyarországi kereszténységre? Erről nehéz biztosat állítani. Teológiával foglalkozó emberként nincs is rálátásom ennek statisztikai valóságára. Azonban azt lehet látni és érzékelni, hogy a globalizáció hatására az Egyesült Államok kulturális jelenségei mindenhol tetten érhetőek, formálják világképünket, és olyan társadalmi vitákat hoznak előtérbe, amelyeknek talán nincs is akkora relevanciája Magyarországon.

Az amerikai hatás következtében azonban ezeket a társadalmi vitákat a magyarországi táboroknak is meg kell vívniuk, és a kultúrharc jellege azt kívánja, hogy valamelyik tábornak mindenképpen nyernie kell. Ez a mindenáron nyerni akarás pedig helyrehozhatatlan károkat, gyógyíthatatlan sebeket fog okozni kapcsolatainkban, közösségeinkben – sőt már okoz is.

Elég csak arra gondolni, hogy hogyan szakad darabokra társadalmunk a politikai megosztottság miatt, vagy hogyan dobnak félre minden erkölcsi normát hívő keresztények, amikor előkerül a homoszexualitás vagy az abortusz kérdése. Utóbbi eset egyébként azért is torzít, mivel a magyarországi szabályozás aligha hasonlít az amerikaira, ahol államról államra változhatnak az abortusz törvényi kereteit biztosító jogszabályok, ami sokkal intenzívebb háborút eredményez az „életpárti” és „döntéspárti" (pro-life/pro-choice) oldal között, mint itthon, ahol ugyanaz a törvény érvényes minden magyar állampolgárra.

A kereszténység alapvető feladata a békéltetés szolgálata lenne ezekben az időkben, mégis szomorúan lehet tapasztalni, hogy a keresztény közösségek hogyan esnek áldozatául a kultúrharc egyik vagy másik oldalának, vagy hogy egyes keresztények hogyan próbálnak társadalmi-politikai tőkére szert tenni azzal, hogy harciasan képviselik az egyik vagy másik oldal által előírtakat. Pedig a kereszténység feladata egyértelmű: az evangélium hirdetése. Dietrich Bonhoeffer, a mártír evangélikus lelkész így írt erről: „Az egyház üzenete a világhoz Isten testben való eljöveteléről szól, Istennek a Fia elküldésében megnyilvánuló szeretetéről a világ iránt, Isten hitetlenség feletti ítéletéről; [mivel] az egyház beszéde megtérésre hív, Isten Krisztusban adott szeretete iránti hitre buzdít, arra int, hogy készen álljunk Krisztus visszajövetelére és Isten eljövendő országára.”

Azaz az embernek az egyházban minden időben a megváltás igéjét kell hirdetnie. Azt az igét, amelyben „a reménytelenségből remény születik. Az esélyteleneknek esély adatik. A kirekesztettek, a lenézettek, az alábecsültek otthonra és megbecsülésre találnak. A fájdalmakkal, betegségekkel küzdők testi és lelki egészségre lelnek. Az elnémultak megszólalnak, a vakok látnak, a süketek hallanak. Az igazságtalanságból igazság lesz. A bátortalanság, az elveszettség vagy a szégyen érzéséből szabadság. A bánatból öröm, a halálból pedig élet.”

Ennek hirdetését adta feladatként Isten az embernek, ezért amikor az ember megismeri Isten evangéliumát, egyúttal felelős is lesz azért, hogy az tisztán terjedjen tovább. Bonhoeffer kategorikusan kijelenti, hogy ahol ezt „a felelősséget megtagadják, Krisztust tagadják meg”. Úgy is lehet fogalmazni, hogy ahol ez sérül, ott Krisztus sérül meg. 

A kultúrharcban tehát nemcsak mi sérülünk, nemcsak közösségeink szakadnak ketté, hanem Jézus Krisztus is. Az egyház – Bonhoeffer gondolatait követve – ezt nem hagyhatja, ezért fel kell szólalnunk minden egyes alkalommal, amikor ez megtörténik.

A kultúrharc felkarolása és szítása helyett jó lenne olyan keresztény közösségekben élni, ahol a keresztény jelző nem politikai kategória, és nem feltételez ideológiai meghatározottságot.

Az illusztráció Marabu karikaturista munkája, amely a NOL.hu 2016. augusztus 24-ei, '1956 ma Washingtonban' című cikkéhez készült.