Az idei karácsonyra rendesen felkészültem. Mindent beszereztem időben, megterveztem a menüt, megsütöttük a sütiket, elkerültem a tömeget a véghajrában, volt adventi naptár és fullos Mikulás-csomag a gyerekeknek, minden napra egy mese vagy bibliai történet este gyertyagyújtáskor. Valahogy ebben a mézeskalács- és narancsillatú, meleg fényekkel átszőtt készülődésben mégis olyan vagyok, mint egy a csillogó gömbök közül a fán: kívül ragyog, belül kong az ürességtől.
Bár sokakkal ellentétben én jónak tartom ezt a motivációt, és nem utolsósorban teljesen logikusnak, hogy az ember az év legsötétebb óráiban fényt gyújt az otthonában, és megvendégeli, megajándékozza a szeretteit. Sosem értettem azokat, akik erre nagyon rágörcsölnek, sem azokat, akik ebben a Fogyasztás Ördögét látják, Miközben a Templomaink Kiürülnek. Szerintem, mint sok minden más, alapvetően ez is fordítva van: ezek alapvetően jó dolgok, mert azt jelzik, hogy vágyunk a közösségre, a békére és a szeretetre, de vagy a kapcsolataink annyira töredezettek, hogy külsőségekben próbáljuk megragadni azt, és ezért borítékolható a kudarc, hiszen a hatodik süti nem lett tökéletes, szétfőtt a krumpli a salátában, a posta megint összetörte/későn hozta/elkeverte a jó előre megrendelt ajándékot; vagy mert annyira magányosak és reményvesztettek vagyunk, hogy a huszadik idilli karácsonyfás-bejglis kép után úgy döntünk, harmincadikáig inkább nem is frissítjük a hírfolyamunkat; vagy mert köszönjük, de nem kérünk a papírszemét-termelés, a fakivágás és a rengeteg elpocsékolt étel kultúrájából, mert aggódunk a jövőnkért; vagy mert hitelvesztett lett számunkra a karácsonyi történet, nem is értjük igazán; vagy - hozzám hasonlóan - elszakadtunk a gyerekkori közösségtől, és nem találtuk meg lelki otthonunkat a nagyvárosban.
December 23-án este a Két pápa című filmet akartuk megnézni az egyik budapesti moziban lelkész édesanyámmal, de az utolsó két helyet az orrunk előtt kapkodták el. Átmentünk egy másik, nagyobb moziba, ahol szintén elég sokan voltak, de ott meg tudtuk nézni.
Világi szekuláris ismerőseim pedig ehhez hasonló kérdésekkel fordulnak hozzám ezekben a napokban: "A pasim Jézuson agyal. Az lenne a kérdésünk, hogy miért Isten áldozza fel egyszem fiát, amikor ugye az emberek mutatnak be általában áldozatot Isten felé, hogy engeszteljék. Miért enyhít a világ bűnein az, hogy Isten feláldozza a gyerekét?"
Tudom, hogyha templomban tennének fel egy ilyen kérdést, felháborodnának, kinevetnék, műveletlennek tartanák őket.
De hát ezek az emberek kérdései, a mi keresztény országunk polgárainak teológiai műveltségi szintje ez, és ezt is olyan gyakran elfelejtjük, amikor egyre fogyatkozó hittársaknak egy csak számukra érthető nyelven beszélünk, és ezt a nyelvet várjuk viszont.
Nagyon jó, hogy az emberek kérdeznek, és fontos lenne komolyan venni minden kérdést. Ezért én a magam szerény eszközeivel meg is próbálok válaszolni.
