„Végső soron azok, akiket rajongásom emberfeletti tisztelettel illet, számomra bálványok. Ne bízzatok az előkelőkben. Ne vegyetek részt haszontalan cselekedeteikben, hanem inkább leplezzétek le őket. Dőljenek azok a bálványok! Ide le, mellénk, a közelünkbe, a földre. Az istenek helyén pedig maradjon egyedül az Isten.” Bence Áron evangélikus lelkész meditációja a pünkösdi piknik záró taizéi imáján, 2019. június 6-án.

Azt keressétek, ami tetszik az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. (Ef 5,10–11)

Bibliai részletünkben, amelyet a taizéi közösség a mai napra olvasmányként jelölt ki, Pál apostol mintha arra buzdítana minket, hogy legyünk olyanok, mint az oknyomozó újságírók, mint a kémek vagy nyomozók. Azt mondja, eredjünk a nyomába, és leplezzük le a sötétség cselekedeteit.

Mindez ha első hangzásra izgalmasnak tűnik is, elgondolkodtathat. Hiszen éppen a taizéi közösség az, amely jelmondatává tette a „Bizalom zarándokútja a földön” kifejezést. Oknyomozó újságírónak, kémnek, nyomozónak lenni annyit jelent, hogy megtörjük a másik irányába tanúsított bizalmunkat, és benézünk a kulisszák mögé, hátha valami nem stimmel. Hogy kétség támad a szívünkben aziránt, vajon igazat állít-e az adott ember magáról. Ha pedig megtörik a bizalom, sérül a kapcsolat is. Egyesek még azt is szokták mondani, a bizalmat egyszer lehet csak elveszíteni. Közösségek hullhatnak szét a bizalom meggyengülése, megszakadása miatt.

Az elmúlt napokban a taizéi közösség vezetője, Alois testvér megrendítő nyilatkozatot tett: tudomására jutott, hogy a taizéi találkozók alkalmával a múlt század ötvenes és hetvenes évei között több testvér visszaélt a hozzájuk sereglő fiatalok bizalmával, és kihasználtak egyeseket, csorbítva ezzel azok testi-lelki méltóságát. Alois testvér mély fájdalmát fejezte ki ezen ügyek kapcsán, és komoly tényfeltáró nyomozást rendelt el.

Mi lesz veled, bizalom? Mikor kell behunyt szemmel ráhagyatkoznom embertársaimra, és mikor kell józanul résen lennem, hogy a sötétség cselekedeteire fényt derítsek? Galamb legyek inkább, vagy kígyó?

Biztosan mindannyian csalódtunk már életünk során. Emberekben, rendezvényekben, intézményekben. Eszünkbe juthat a 146. zsoltár mondata: Ne bízzatok az előkelőkben, egy emberben sem, mert nem tud megtartani. Emlékszem, kamaszkoromban mennyire tudott dühíteni, ha az éppen aktuális kedvenc együttesem hitvány, népszerűségre törekvő, gyatra új albummal hozakodott elő. Vagy emlékszem, mennyire megrendített nemrég, hogy egy kedves énekesnőm, aki arról énekelt, milyen természetesen össze lehet egyeztetni a házaséletet az apró flörtökkel, bejelentette, hogy válik. Amikor csalódunk, példaképek omlanak össze, mi pedig úgy érezzük, magunkra maradtunk.

Leplezzétek le a sötétség cselekedeteit! Úgy gondolom, itt az apostol nem valami önjelölt nyomozóskodásra akarja rávenni az efezusi keresztényeket. Hanem inkább józanságra.

Hogy senki se szenteskedjen, alakoskodjon a közösségben. Mi sem. Ne gondoljuk azt, hogy ha Krisztushoz tartozunk, egyúttal bűntelenekké is válunk, felemelkedve az átlagemberek fölé. Hogy a Krisztusért való szolgálatunk felszabadítana minket egyes dolgokra, ami a közember számára tiltott.

Azt gondolom, ez a leleplező, tisztán látó, talán kicsit sötéten, könyörtelen-realistán látó magatartás nem az Istenbe vetett bizalmunk kerékkötője, hanem éppen hogy elősegítője lesz. Ugyanis ha józan realitással szemlélem magamat és a környezetemet, leleplezve magamban és környezetemben a sötétség cselekedeteit, azzal egyben bálványdöntögetésbe is kezdek. Mert végső soron azok, akiket rajongásom emberfeletti tisztelettel illet, számomra bálványok. Ne bízzatok az előkelőkben. Ne vegyetek részt haszontalan cselekedeteikben, hanem inkább leplezzétek le őket. Dőljenek azok a bálványok! Ide le, mellénk, a közelünkbe, a földre. Az istenek helyén pedig maradjon egyedül az Isten.

Amikor az első pünkösdkor Isten elküldi Szentlelkét, hogy emlékeztesse az embereket Jézusra, a testet öltött, isteni közösségvállalásra, és ebben az emlékezésben nagy dolgokra szabadítsa fel őket, akkor azt látjuk, hogy ez a Lélek valami kívülről érkező dolog. Nincs köze az emberi méltósághoz vagy az egyes ember tehetségéhez, jóságához. Isten kívülről, tékozló szeretetéből adja, de tudjuk: a Lélek arra fúj, amerre akar. Jöhet is, mehet is, megtöltheti agyagkorsó-szívünket, vagy éppen elfolyhat belőle. Isten van itt is a középpontban, nem pedig a megajándékozott ember.

Pál apostol józanságra buzdító szava így szól: Ember, kezeld a helyükön a dolgokat!

Az embereket tekintsd embereknek, és ne ültesd fel őket Isten helyére! Tartsd őket olyan embernek, amilyen te vagy. Esendőnek, hibázni képesnek, elcsüggedőnek, néha szerepet játszónak vagy valódi érzelmeit elkendőzőnek. Ne bízz bennük – különben csalódni fogsz. Szeresd őket – hiszen azt is tudod, milyen fontos, hogy esendő önmagadat szeresd.

Bízz az Istenben! Ő meg tud tartani. Fel tud tölteni. Csodákkal tudja elárasztani társaid belsejét, hogy lenyűgöző szavak és tettek szülessenek aztán belőlük. Ő az, aki rajtuk keresztül meg tud ajándékozni téged. Ő az, aki a bizalmat újra meg újra helyre tudja állítani köztünk, emberek között – még ha magunkban reménytelen, csorba edények, egy merő esendőség volnánk is.