Amikor az egyházad képmutatásba fulladt, és kiárusította evangéliumodat, te újra meggyújtottad igéd világosságát. Kérünk, add nekünk is ezt a világosságot mindennap, hogy ne tévelyegjünk a sötétségben. Tégy minket alkalmassá arra, hogy továbbadjuk ezt a fényt, mert a világnak nagy szüksége van rá.
Ne engedd, hogy elfelejtsük: ez a világosság nem a sajátunk. Magunktól csak a sötétséget tudnánk növelni. A világosság tőled érkezik, és mi nem sajátíthatjuk ki azt. Nem tarthatjuk meg magunknak, és nem is hirdethetjük róla, hogy tőlünk jön, vagy egyedül nálunk van. Segíts felismernünk, amikor ennek a vágya megkísért minket.
Világosságod ajándékát ötszáz éve sem tudta veszteség nélkül fogadni a világ. Békétlenség, küzdelem, gyűlölködés és szétszakítottság volt rá az emberi válasz. Ma mindennél jobban ismerjük a megosztottság érzését: nemcsak Krisztus testének egységét veszítettük el, hanem a családban, a társadalomban, egyes nemzetek között és globálisan is érezzük a szétszakítottság fájdalmát. Megvalljuk ebben vétkességünket; Urunk, irgalmazz nekünk, és tégy minket békéd eszközeivé!
Ma is mindennap megújulásra, reformációra, megtérésre van szükségünk. Igéd fénye tápláljon, melengessen, segítsen tájékozódni, világítsa be lelki hajlékunkat. Ámen.
Tegnap egy északír abortusztörvény-módosítás miatt keresztények profilképei sötétültek el világszerte, és a világ legsötétebb napjaként emlegetik október 22-ét. A Keresztény Kultúra blog szerkesztői ezúton szeretnének hangot adni különvéleményüknek.
Fotó: Press Association
Mielőtt azonban a véleményekre rátérnénk, nézzük a tényeket. Eddig csak abban esetben volt engedélyezett az abortusz Észak-Írországban, ha az anya élete veszélyben forgott, vagy ha a terhesség kihordása súlyos és maradandó testi vagy mentális károsodással fenyegetett. Vagyis nemi erőszak vagy vérfertőzés áldozatai számára sem engedélyezték. Ez pedig mit hozott magával? Azt, hogy az északír nők az Egyesült Királyság más országrészeibe utaztak, hogy legális abortuszt hajthassanak végre, vagy az ír partok menti nemzetközi vizeken ringatózó abortuszhajók egyikét választották. Az abortuszban segédkező egészségügyi szakemberekre pedig komoly büntetéseket szabhattak ki.
Mi történt most?
A tegnap életbe lépett törvény értelmében törölték a vonatkozó 1861-es törvény 58-as és 59-es cikkelyeit (amelyek akár életfogytiglani börtönbüntetéssel fenyegették az abortusz elvégzését). Az abortusz abban az esetben hajtható végre a magzat 28 hetes koráig, ha a magzat „halálos vagy súlyos rendellenességgel” rendelkezik. Eddig évi 45 várandós nőnek kellett Nagy-Britanniába utaznia, mert bár halálos vagy súlyos rendellenességet fedeztek fel a magzatánál, a börtönt kockáztatta volna, ha otthon műtik meg.
2020 áprilisától két kórházban végeznek majd abortuszokat Észak-Írországban. Készülve a teljesen biztosan bekövetkező tiltakozóakciókra, előre pufferzónákat alakítanak ki a kórházak körül. Ezen övezeteken belül tilos lesz tüntetni, vagy bármilyen módon (például útlezárásokkal) akadályozni a beavatkozások végrehajtását – írja az Index. Nem arról van tehát szó, hogy ez bármivel is embertelenebb törvény lenne, mint máshol a világon, hanem arról, hogy kényszerhelyzetbe került nőket nem büntethetnek börtönnel, ha abortuszhoz kénytelenek folyamodni.
Ezek alapján látható, hogy mindez igen messze van attól, hogy mostantól „bemondásra 28 hetesen végrehajtják az abortuszt”, amint az itthon is elterjedt. És legfőképpen: egy észak-ír várandós nő dönthet úgy, hogy nem kíván ezzel a lehetőséggel élni, ebben őt senki meg nem akadályozhatja, sőt, itt a lehetőség, hogy minden keresztény közösség létrehozza a támogatói hálózatát bajba jutott nők számára. Attól még, hogy nem büntetik börtönnel, ha végrehajtja, senki nem is kényszeríthető abortuszra (hacsak nem az érintett lány/nő partnere/szülei által, akik nem szeretnének „nem kívánt” gyermekeket). Ráadásul azok az esetek, amelyeket sokan úgy említenek, hogy bemondásra történnek majd egészen a 28. hétig, mind egyesével bírálják el a hatóságok, és egy konzulens is segíteni fog, aki az érintett nő mentális és fizikai állapotát méri fel.
A tények után következzenek a vélemények. Mi itt most, függetlenül attól, hogy minden új életet ajándéknak tekintünk, és ezért magunk sem támogatjuk az abortuszt, mégis fel szeretnénk tenni a saját kérdéseinket. Például hogy miért nem emelünk szót egy emberként soha olyan nőkért és gyerekekért, akik már idekinn élnek, és akiknek nincs, nem volt választási lehetőségük. Tényleg az abortusz az egyetlen ügy, amely mellett keresztényként ki tudunk állni, amely mentén láthatóvá válunk? Mit árul el ez rólunk?
A rendszerváltás utáni magyar politika legnagyobb bűne, hogy annak felelősei hatalmi ciklusokért cserébe feláldozták hosszú távú lelki egészségünket. A kettéosztottság ősidőktől jelen van az ember történelmében, még Isten választott népét sem kerülhette el. A választási eredmények önmagukban nem gyógyítják a kettéosztottság sebeit, de a Krisztus-követés valódi közösségeket teremt.
Szerző: Kovács Viktor evangélikus lelkész | Fotó: Mohai Balázs/MTI
Súlyos időszakon vagyunk túl, az önkormányzati választások idején.
Aki azt gondolja, hogy ez után a két mondat után pártpolitizálni fogok, az téved. Mégsem mehetünk el amellett, hogy a politika milyen állapotba sodorta Magyarországot a 21. század első negyedének vége felé. Fájdalmas látni, ahogyan a politikát és a demokráciát művelik és kommunikálják az azzal foglalkozók, a politikusok. A választások nem egészséges sportversenyre hajaznak, inkább a másik túlkiabálásáról és bemocskolásáról szólnak. Nem a tényekről beszélek (beszélnek azok magukért), hanem inkább a stílusról és módszerekről.
Ebben a felfokozott állapotban nyilvánvalóvá válik, mennyire széttöredezett a társadalmunk. A beszélgetésnek, az eszmecserének, a vitának, a korrekt meggyőzésnek már nyomai sincsenek a politikai közbeszédben. Ez mindenre és mindenkire hatással van, arra is, aki nem követi a napi politikát. A politika stílusa és hatásai ugyanis lecsurognak a hétköznapokba, tükröződnek emberi kapcsolatainkban is. Nem akarjuk megérteni a másikat, már nem akarjuk tudni, hogy mi az igazság, mert már annyi van belőle… ilyen is, olyan is. Milyen találóan fogalmaz József Attila: „…az igazat mondd, ne csak a valódit” (Thomas Mann üdvözlése). Igazat, de kiét? Ma már nem az az „igaz”, ami az igaz, hanem amit „X” vagy éppen „Y” mond. És ahogyan beleszokom ebbe a 21. századi relativizmusba, már nemcsak a politikában, de kapcsolataimban, családomban, barátaim között, a szomszédságban sem hiszek senkinek, nem bízom senkiben.
Ez a rendszerváltás utáni magyar politika legnagyobb bűne. A rövid távú, négy-ötévi hatalom érdekében feláldozták társadalmunk lelki egészségét. Mert a választások csak egy napig tartanak, de megmérgezett kapcsolataink itt lesznek velünk október 14-én, 15-én és még nagyon sokáig.
A Keresztény Kultúra podcast első adásában a női lelkészek helyzetével foglalkoztunk, és a beszélgetést azzal zártuk, hogy a nemek közötti egyenlőtlenségek kérdését az egyházban sokszor összemossák a genderidentitás és a homoszexualitás kérdésével, ezzel tulajdonképpen el is lehetetlenül az erről szóló párbeszéd. Ezért szánunk egy külön adást ennek a kérdéskörnek: mennyire egyházi sajátosság ez az összemosás, külön kell-e ezeket a problémahalmazokat kezelni, mit jelent a gender és a genderidentitás fogalma, vannak-e valóban aggodalomra okot adó tendenciák, és vajon mennyiben kapcsolódik mindehhez a kereszténység? A beszélgetőtársak Réz Anna filozófus, az Üvegplafon blog alapítója, Laborczi Dóra újságíró és Nagy Szabolcs evangélikus teológus voltak.
Egészen a közelmúltig a tudományos élet konszenzusban volt azzal kapcsolatban, hogy mit értünk a gender kifejezés alatt. A fogalmat a hatvanas években, az amerikai második hullámos feminista mozgalom idején kezdték el használni abban az értelemben, hogy a biológiai nemünkön túl a nemünkből következő társadalmi elvárásokra is lehessen valamilyen módon reflektálni. Leggyakrabban ma is társadalmi nemként fordítjuk. A gender fogalma – eredeti használatában – mint értelmezési keret annak vizsgálatát teszi lehetővé, hogy mit jelent férfinak-nőnek lenni a társadalomban, milyen szerephalmazok és társadalmi viszonyok határozzák meg intézményrendszereinket, gondolkodásunkat, mindennapi életünket, azaz hogy nemiségünket hogyan látjuk, hogyan helyezzük el a világban, és hogy mások hogyan tekintenek ránk pusztán nemi meghatározottságunk miatt. Az elmúlt években azonban a gender ezen tradicionális értelmezési kerete mellé került a genderidentitás fogalma, amely azt a kérdést veti fel, hogy a biológiai nem és a társadalmi nem elválasztható-e egymástól. Az, hogy erre a kérdésre milyen választ adunk, megosztja a hazai feminista gondolkodókat is.
Van egyáltalán olyan emberi kapcsolat, amelyet nem hatalmi viszonyok határoznak meg? Tudnánk a hatalmunk gyakorlása nélkül élni? Jobb lenne így a világ? Lehetne gyereket nevelni anélkül, hogy néha olyanra próbálnánk rávenni, amit nem akar megtenni? Le tudjuk csavarni a vonzerőnket, hogy ne legyen hatással valaki másra? Működhet egy intézmény hierarchia nélkül?
Szerző: Miklósné Székács Judit
„Mert én azt mondtam.” Gyerekként biztosan hallottuk ezt a mondatot – szülőktől, tanároktól, más felnőttektől –, és talán mi magunk is használtuk már gyerekekkel szemben, miután magunk felnőtté váltunk. A megkérdőjelezhetetlen tekintély és mindentudás (mindent jobban tudás?) mondata ez. Vele szemben nincs helye apellátának, nem igényel magyarázatot, lábjegyzetet, indoklást. Mert csak.
Nem hiszek ebben a mondatban. Úgy értem, nem hiszem, hogy érdemes lenne használni, mert rendkívül kapcsolatromboló. Azt sugallja, hogy aki kimondta, nem veszi a fáradságot arra, hogy elmagyarázza a kérése vagy felszólítása mögötti szándékot. Pusztán a tekintélyre, a másik feletti hatalomra apellál; kikényszerítheti a másikból a cselekvést a fölötte gyakorolt hatalom által.
Van egyáltalán olyan emberi kapcsolat, amelyet nem hatalmi viszonyok határoznak meg?
2019. szeptember 27-én, péntek este a cádizi egyházak virrasztást tartottak a spanyolországi Tarifa városának tengerpartján, Los Lancesen a tengerbe veszett menekültekért. Tarifa Cádiz tartomány legdélibb városa, amely a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozásánál fekszik. Harminc évvel ezelőtt ezen a parton találták meg az első illegális bevándorló holttestét.
Szöveg: Prém Alexandra | Fotó: SIC Agencia
A virrasztást Rafael Zornoza püspök kezdeményezte, és a „Belehalni a reménybe” nevet kapta. Az alkalmon a „migránspolitika” áldozataira emlékeztek, kiemelten pedig a gyermekekre: Alan Kurdira, a 2015-ben tengerbe veszett kisfiúra, a 2017-ben meghalt Samuelre, akit Zahorában találtak meg, és a mexikói határon át az USA-ba menekülő kétéves Valeriára, akinek testére édesapjáéval (Óscar Alberto Martínez Ramírez) találtak rá, amint egymást ölelték.
Nem Orbán Viktor az egyetlen politikus, aki a hegyen épült város képét használja, amikor saját politikai tevékenységét értékeli. Ronald Reagan 1989-es leköszönő beszédének kulcsszimbóluma volt a hegyen épült város, amely erős, és amelynek ajtaja mindenki előtt nyitva áll. John F. Kennedy is beszélt erről a képről beiktatási beszédét megelezően egészen más hangsúlyokkal. Sőt, már a 17. század végén is beszéltek erről a puritán közösségek vezetői. De milyen teológiai hagyomány köszön vissza a hegyen épült város képében, és mit emelnek át ebből a politikusok?
Szerző: Nagy Szabolcs
Nyolc év elnökség után a televízió képernyőjén köszönt el Ronald Reagan amerikai elnök az amerikai néptől 1989. január 11-én. A beszéd egészét arra a képre építette, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak egy hegyen épült városnak kell lennie, pontosabban annak olyan változatának, amelyben a nemzetek között Amerika a legkiválóbb: gazdagságban, tudásban, tisztaságban. A búcsúüzenetben a következőket mondta a hegyen épült városról:
„Az én elmémben [a hegyen épült város] egy magas, büszke város, amely olyan sziklára épült, amely erősebb az óceánoknál, a szél járásánál, és amely egy Isten áldotta hely, amely nyüzsög mindenféle embertől, akik harmóniában és békességben élnek. Egy város, amelynek szabad kikötői vannak, zsúfolva kereskedelemmel és kreativitással. És ha ennek a városnak vannak falai, s a falakon vannak ajtók, akkor azok az ajtók mindenki előtt nyitva állnak, akikben megvan az akarat és a szív, hogy itt legyenek. Így láttam én, és most is így látom. Hogyan áll ma ez a város, ezen a téli éjszakán? Gazdagabban, biztonságosabban és boldogabban, mint nyolc évvel ezelőtt. De nem csak erről van szó: kétszáz év után, két évszázad után [az ország] még mindig erősen és igazul áll a gránitgerincen, és fénye minden vihartól függetlenül ragyogott. És még mindig jeladó, még mindig mágnes mindazoknak, akiknek szükségük van a szabadságra: minden telepesnek minden elveszett helyről, akik a sötétségen gázolnak át az otthon felé.”
A hegyen épült város képét nem Reagan használta először az amerikai politika történetében, de ő volt az, aki egy olyan bibliai hagyományhoz nyúlt, amely végcélként tekint erre a városra. A Jelenések könyvének huszonegyedik és huszonkettedik fejezetében van szó egy eszkatologikus vízióról, egy új városról, egy új Jeruzsálemről, amely hasonlít arra, amit Reagan mond. Ez a város tele van Isten dicsőségével és ragyogásával. A város fala magas, a legértékesebb drágakövek ékesítik, és utcája aranyból van. Ott nincsen éjszaka, mert egész nap Isten dicsősége világítja meg a várost, látható jó messziről, és a kapukat sem zárják be egész nap, mert oda biztosan nem fognak bejutni a kapun kívül ragadt „ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók” (Jel 22,15), azaz azok, akik utálatosak Isten szemében. Nem valószínű, hogy Reagan pontosan erre gondolt búcsúüzenetében, viszont mélyen hívő evangelikál táborában ezt a képet hívhatta elő, amely a mai napig is divatos keresztény korszellemben érzékelhető. Ez azt vallja, hogy közeledik az idő, amikor eljön az ítélet napja, és az emberek döntés elé kerülnek, hogy Krisztust vagy az Antikrisztust választják.
És ezen az utolsó napon az Amerikai Egyesült Államok lesz az egyetlen ország, amely a világ kereszténységének mentsváraként szolgálhat.
„Amikor a hatalom hátterében nem a szeretet áll, az tulajdonképpen nem is igazi hatalom. Az csupán a nyers, brutális, könyörtelen erőnek az egyik megnyilvánulási formája. Amikor Isten megmutatja hatalmát, az nem ilyen. Az alapvetően más, mivel mindig a másikból indul ki, sosem önmagából, mert a szeretet vezérli.”
Szerző: Nagy Szabolcs
„Hallott erről Heródes király, mert Jézus neve ismertté vált; és azt beszélték, hogy Keresztelő János támadt fel a halálból, és ezért vannak benne a csodatevő erők. Mások pedig azt mondták, hogy Illés ő, ismét mások azt beszélték, hogy olyan, mint valamelyik próféta. Amikor Heródes ezt meghallotta, így szólt: Az a János támadt fel, akit én lefejeztettem. Ez a Heródes fogatta el ugyanis Jánost, és záratta börtönbe a testvére, Fülöp feleségének, Heródiásnak a kedvéért, mivel feleségül vette őt. Mert János megmondta Heródesnek: Nem veheted el a testvéred feleségét! Heródiás ezért megharagudott rá, és meg akarta öletni. De nem tehette, mert Heródes félt Jánostól, akiről tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmébe vette; bár hallgatva őt gyakran zavarba jött, mégis szívesen hallgatta. De eljött a kedvező alkalom, amikor Heródes a születésnapján lakomát adott főembereinek, vezéreinek és Galilea előkelőinek. Ekkor Heródiás leánya ment be táncolni. Ez kedvére volt Heródesnek és a vendégeknek. A király ezt mondta a leánynak: Kérj tőlem, amit csak akarsz, és megadom neked. Meg is esküdött neki: Bármit kérsz, megadom neked, akár országom felét is. A leány kiment, és megkérdezte anyjától: Mit kérjek? Az pedig ezt válaszolta: Keresztelő János fejét. A leány nagy sietve bement a királyhoz, és azt kérte: Szeretném, ha rögtön ideadnád nekem egy tálon Keresztelő János fejét. Ekkor a király nagyon elszomorodott, mert a vendégek előtt tett esküje miatt nem akarta őt elutasítani. Azonnal el is küldte a hóhért, és megparancsolta, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte Jánost a börtönben, elhozta a fejét egy tálon, és átadta a leánynak, a leány pedig odaadta azt az anyjának. Amikor ezt meghallották a tanítványai, eljöttek, elvitték a holttestét, és egy sírboltba helyezték.” (Mk 6,14–29)
Susanne Scholz amerikai ószövetséges teológus Szent tanúság – szexuális erőszak a Héber Bibliában címmel írt könyvet, amelynek egyik alapvetése az, hogy vannak olyan szentírási szakaszok, amelyek szent tanúságként állnak ma ellőttünk. Olyan történetek, amelyekről bár ritkán tesszük, de fontos lenne beszélni.
Keresztelő János tragédiája is egy ilyen történet, amelyik rávilágít arra, hogy a hatalom megtéveszt, korrupttá tesz, és tönkretesz mindent, amit ér. Itt van előttünk ez a kusza, intrikával teli, „trónok harcás” történet, amiben igazán megmutatkozik a hatalom természete.
Gondolatcunami a miniszterelnök beszédéről, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének konferenciáján mondott el.
„Ne féljünk kimondani, hiszen már mindenki látja: Magyarország a hegyen épült város, és köztudott, hogy azt nem lehet elrejteni. Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk” – mondta Orbán Viktor.
Nem rejthető el a hegyen épült város.
A megrepedt nádszál pedig nem törhető össze.
A nincstelen nem bűnhődhet nincstelenségéért.
Az otthontalan nem éhezhet a határon.
A keresztény szabadság nem az egy főre jutó keresztények számától, hanem hitük mélységétől és magasságától függ. A keresztény szabadság a véleménykülönbségek és a másfélék szabadsága is, a közösség szabadsága és az egy vacsorán osztozók szabadsága.
Gyenge az a keresztény szabadság, amelyik csak keresztények között tud szabad lenni.
A hegyen épült városoknak nem mondhatod, hogy ha nem tetszik, el lehet innen menni.
Mégis hány város épült már fel máshol, hogy ott világítsanak?
De – ez is benne van a Bibliában, Isten maga mondja – „a hegyek eltűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de kegyelmem nem tűnik el tőled, és békeszövetségem nem inog meg” (Ézs 54,10).
Nem attól lesz kereszténydemokrácia valamely állam, mert a vezetője kereszténységre hivatkozva kormányoz. Sem attól, hogy zsebre teszi a keresztény egyházakat, így nagyobb horderejű nyilvános felháborodástól egyházi részről nem is kell tartania. De nem is attól, hogy a vezetője isteni legitimációval ruházza fel saját magát, jól hangzó keresztény teológiai kifejezéseket sajátítva ki. Mert azt bizony teokráciának nevezik. És nem attól, ha táborokat épít, hanem sokkal inkább attól, ha árkokat temet be.
Bár a családok sok szempontból lehetnek kiemelt fontosságú mikroközösségek a vallásos, keresztény közösségek számára (is), a múlt heti demográfiai csúcs megáldása és a férfi és egyházi résztvevők felülreprezentáltsága mégis felvethet néhány kérdést.
„A legnagyobb szövetségeseink az egyházak” – mondta megnyitó beszédében Novák Katalin családügyi államtitkár, majd formabontó aktusra kérte fel a csúcson megjelent Erdő Péter bíborost, Steinbach József református püspököt, Fabiny Tamás evangélikus püspököt és Köves Slomó rabbit, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőjét. A négy egyház vezetője egymás váltva mondott áldást, illetve szentelte meg a konferenciát – számolt be az eseményről a 168 óra. Hogy ezzel az állítással és az áldás gesztusával kapcsolatban milyen kérdések vethetők fel, arra később térünk ki, elsőként sorra vesszük, miért lehet valóban üdvözlendő a családok támogatása, akár a keresztény közösségek számára is:
– Aki gyereket szül/etet/öltöztet/nevel, az mindenképp terheket vállal – a sok öröm mellett, természetesen. A teher- és áldozatvállalás pedig alapvető krisztusi minta.
– Annak, aki gyereket szül/etet/öltöztet/nevel, sokkal több pénze és ideje megy el gyerekre, mint annak, aki nem vállal gyereket. Az, hogy egy tágabb közösség támogassa a gyerekeseket, akik sokszor saját szüleiktől távol élnek, szintén üdvözlendő.
– Aki gyereket szül/etet/öltöztet/nevel, hamar találkozik szűkebb-tágabb környezete időnként kiszámíthatatlanul furcsa, időnként nyomasztóan kiszámítható viselkedésével, mint amilyen a tömegközlekedés írott és íratlan szabályainak, valamint a szülő és a gyermek autoritásának (vagyis annak, hogy ők mind egyedi emberi lények) teljes figyelmen kívül hagyása. Találkozik rengeteg nevelési szakértővel, ám annál kevesebb valódi támogatással egyéni vagy társadalmi szinten.
– Ebből is következik, hogy a gyermekvállalás hétköznapi örömei és terhei nagyjából jól kiszámítható módon egy elsődleges gondozóra (Magyarországon általában az anyára) esnek, aki így durván túlterhelt. Mindezt a nem hozzáférhető vagy a legtöbb munkahely munkaidejével nem összehangolt gyermekfelügyeleti intézmények nyitvatartási ideje, a munkahelyi, baráti, családon belüli elvárások még tovább nehezítik, és ennek sokszor az elsődleges cél – a gyermekek nyugalomra, kiszámíthatóságra irányuló igényének kielégítése – látja kárát. Ezért az valóban lehet üdvözlendő, ha ezeket az erőfeszítéseket valamilyen úton-módon értékeli az állam, a különböző, egymásnak gyakran ellentétben álló szerepelvárásokat pedig egy közösség – akár vallási közösség – segít összehangolni.
Az első és alapvető kérdés mégis az, hogy megáldhatnak-e politikai programot egyházi képviselők, lelki vezetők – legyen bármennyire egyházi szempontból is támogatható az adott ügy.
