Van egyáltalán olyan emberi kapcsolat, amelyet nem hatalmi viszonyok határoznak meg? Tudnánk a hatalmunk gyakorlása nélkül élni? Jobb lenne így a világ? Lehetne gyereket nevelni anélkül, hogy néha olyanra próbálnánk rávenni, amit nem akar megtenni? Le tudjuk csavarni a vonzerőnket, hogy ne legyen hatással valaki másra? Működhet egy intézmény hierarchia nélkül? 

Szerző: Miklósné Székács Judit

„Mert én azt mondtam.” Gyerekként biztosan hallottuk ezt a mondatot – szülőktől, tanároktól, más felnőttektől –, és talán mi magunk is használtuk már gyerekekkel szemben, miután magunk felnőtté váltunk. A megkérdőjelezhetetlen tekintély és mindentudás (mindent jobban tudás?) mondata ez. Vele szemben nincs helye apellátának, nem igényel magyarázatot, lábjegyzetet, indoklást. Mert csak.

Nem hiszek ebben a mondatban. Úgy értem, nem hiszem, hogy érdemes lenne használni, mert rendkívül kapcsolatromboló. Azt sugallja, hogy aki kimondta, nem veszi a fáradságot arra, hogy elmagyarázza a kérése vagy felszólítása mögötti szándékot. Pusztán a tekintélyre, a másik feletti hatalomra apellál; kikényszerítheti a másikból a cselekvést a fölötte gyakorolt hatalom által.

Van egyáltalán olyan emberi kapcsolat, amelyet nem hatalmi viszonyok határoznak meg?

Legyünk bármennyire felvilágosult nevelési elveket valló szülők, néha ráerőltetjük az akaratunkat a gyerekeinkre – akár csak olyan ártatlan dologban, mint egy sapka felvétele –, pusztán azért, mert nagyobbak, erősebbek vagyunk, és jobban tudjuk, mi a jó nekik. Tanár és diák viszonyában is egyértelmű az alá-fölérendeltségi viszony. A legtöbb munkahelyen is létezik valamiféle hierarchia, egyértelmű, hogy ki adja az utasításokat, és kinek kell végrehajtani azokat. Egy nem jól működő párkapcsolat vagy házasság pedig talán a legékesebb – és legszomorúbb – példája annak, hogy emberi kapcsolatok hogyan válhatnak az egymásnak feszülő erők küzdelmének terepévé. Sőt, már az udvarlásnál elkezdődnek a hatalmi játszmák, ha mégoly ártatlan módon is. A szexuális vonzerő végtére is egy hatalmi eszköz, amelyet nem feltétlenül fair módon használnak azok, akik rendelkeznek vele. (És ahol az alá-fölérendeltségi viszony meg a vonzalom találkozik, ott születnek a legcsúfabb visszaélések.)

De talán a barátságok mentesek az ilyen hatalmi harcoktól, nem? A barátságba nem zavarnak be évezredes, megkövesedett nemi vagy társadalmi szerepek, nincsenek egyoldalú elvárások, kötöttségek, kötelességek. Egy barátságban nem fordulhat elő, hogy az egyik fél kihasználja a másikat, vagy hogy valamelyikük többet ad bele a kapcsolatba, egy barátságban nem lehetnek vesztesek… Ugye?

Uralkodni akarunk, nyeregben akarunk lenni, nem akarjuk vesztesnek érezni magunkat. Arra vágyunk, hogy a tekintélyünket mindenki elismerje, ne kelljen hosszasan indokolnunk semmilyen kérésünket, legyen elég a szavunk súlya: Mert én azt mondtam. Erre talán még egyházi közösségként is hajlamosak vagyunk. Miért kell újra meg újra bizonygatnunk létjogosultságunkat, kikérni magunknak a tiszteletlenséget, kikövetelni a megbecsülést, holott mi egy évezredes, értékteremtő közösség vagyunk? Miért nem adja meg nekünk mindenki a tiszteletet, ami kijár?

Bezzeg régen micsoda respektje volt az egyháznak, tényleg úr volt élet és halál fölött! Kijelölte mindenki helyét az életben, és gondoskodott is róla, hogy ott maradjanak.

Még a természettel való viszonyunkat is a hatalomvágy vezérli. A szúnyogok távol tartásától az atom erejének megzabolázásáig minden szinten uralni kívánjuk a természetet. Civilizálandó, veszélyes vadonként kezeljük, amelynek egyetlen feladata, hogy a mi életfeltételeinket biztosítsa; ha kell, tűzzel-vassal verjük vissza lázadásait, és közben nem vesszük észre, hogy éppen ezeket az életfeltételeket éljük fel és tesszük tönkre. Ebben a jólétet és fogyasztást bálványozó nyugati keresztény kultúrának különösen is súlyos felelőssége van.

Tudnánk a hatalmunk gyakorlása nélkül élni? Jobb lenne így a világ? Lehetne gyereket nevelni anélkül, hogy néha olyanra próbálnánk rávenni, amit nem akar megtenni? Le tudjuk csavarni a vonzerőnket, hogy ne legyen hatással valaki másra? Működhet egy intézmény hierarchia nélkül? (Vagy működhet egy társadalom intézmények nélkül?) Lehet fiatalokat tanítani anélkül, hogy megtörnénk őket? Van még esélyünk a természetnek visszaadni valamit a méltóságából, autonómiájából? Lehetünk olyan egyház, amelyik nem elvárja az emberek tiszteletét, hanem megszolgálja azt?

Bevallom, nem tudom. Nem tudom, hogy képesek vagyunk-e rá. Azt látom, hogy mindennap, a legjobb szándékok ellenére is újra meg újra kudarcot vallunk ezekben a dolgokban (és akkor a rossz szándékokról még nem is beszéltünk). Mindenki máson uralkodni akarunk, de magunkon nem tudunk. Pedig a példa, a hatalmáról teljes mértékben lemondó, életét ellenségei kezébe adó Jézus példája ott van előttünk. De persze nem az ő kezükben volt az élete, hanem Istenében.

Istennek, a leghatalmasabbnak nincs szüksége a hatalma használatára. Mi se akarjunk ostor lenni az ő kezében, ha ő lámpásokat szeretne látni a világban.

A minap szembejött velem egy Charlie Chaplinnek tulajdonított idézet – ami az internetes idézetek pontosságát ismerve származhat bárkitől –: „Csak akkor van szükséged hatalomra, amikor valami ártalmasat akarsz tenni, minden más esetben a szeretet elég, hogy elérd a céljaidat.” Hagyjuk magunk mögött a „Mert én azt mondtam” mentalitását. Vegyük mindig a fáradságot, hogy a mások felé fordulásunkon átsugározzon a szeretetünk, ne keressük a hatalom mindent rövid úton elintéző megoldásait. Isten sem így parancsol nekünk. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel” - mondja a Seregek Ura. Pedig neki seregei vannak!