A gyerekek sok mindent kibírnak. Te nem bírsz ki mindent.

Munkám - és főleg a Sztehlo-gyerekek voltunk című könyv megírása és szerkesztése során - sokat foglalkoztam és beszélgettem olyanokkal, akik gyermekként élték át a világháborút, legtöbben szüleik nélkül, Sztehlo Gábornak és feledésbe merült segítőinek (sokszor 10-40 gyermek felügyeletét, biztonságát, ellátását teljesen egyedül ellátó fiatal nőknek) köszönhetően - háborúban, békességben.

Erre azért gondolok ezekben a napokban különösen sokat, mert mindenhol azt olvasom, hogy a gyerek megérzi, ha szorong a szülő, vagy ha pánikol. Hogy mennyire nem szabad, hogy így vagy úgy lásson bennünket. Bennem viszont ezek a mondatok biztosan nem csökkentik a szorongást. Mert mit csináljon az ember, ha egyszer az ember szorong? A gyerekre oda kell figyelni, persze. És magunkra is. És el lehet neki mondani, hogy ez a helyzet most a szüleinek nem könnyű. És ez tőle is kicsit több belátást, türelmet és együttműködést kíván.

Nem fogunk éhen halni. Nincs háború. Itthon vagyunk. Van munkánk. Van - ráadásul - otthonról végezhető munkánk. Nekünk biztonságos az otthon.

A gyerekek sok mindent kibírnak. És szeretnek a jóra emlékezni.

A Sztehlo Gábor által megmentett gyerekek megélték a békét, a játék és a tanulás örömét úgy, hogy nem voltak velük a szüleik - sokuknak sem akkor, sem utána -, nem voltak kütyük, és nemhogy kétheti, de az aznapi betevő sem mindig jutott.

Túlélték. Sőt, a legtöbben nemcsak fizikailag, de lélekben is megerősödve jöttek ki egy még ehhez képest is elképzelhetetlenül nehéz helyzetből. Még úgy is, hogy sokan elveszítették a szüleiket. Azért élték túl és maradtak ép lelkűek, mert a rájuk vigyázó felnőttek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ezek a gyerekek biztonságban legyenek, testileg-lelkileg. Biztos vagyok benne, hogy te is mindent megteszel ezekben a napokban ezért. De mindennél többet még te sem tehetsz. 

Ha hozzám hasonlóan megnyugvást keresel, mert semmi, de semmi időd nincs magadra, mert fogalmad sincs, hogy fogod a feladataidat befejezni úgy, hogy a gyerekeidet ne csak kijelzők előtt lásd.

Ha hozzám hasonlóan a saját munkád mellett most pedagógus, óvőnő, bölcsődei gondozó, dadus, szakács, takarító, szabadidő-szervező, gyógypedagógus is lettél egyszerre, és emiatt feszült vagy. (Persze, tudom, hogy ez a sokaknak egyáltalán nem új. Nem gondolom, hogy ez a legjobb megoldás a kisgyerekes nők mindegyikének, mert ez sokaknak eddig is durva és állandó túlterhelést jelentett, amit most - úgy látom - egyre több kisgyerekes férfi is a műfaj teljes valójában megél, és most nincs hová menni előle. Ebből szerintem kisülhetnek jó dolgok is akár. Megtanulhatunk együttműködni, gyereket nevelni és háztartást vezetni csapatmunkában, határokat kijelölni és mikroközösséget építeni, szóval együtt élni, nem csak egymás mellett. Ez erőt adhat, amikor majd el kell takarítani a romokat, amiket ott okozott a karantén, ameddig most még nem látunk el.) 

Ha a gyerekeid miatt szorongsz, hogy ez az egész hogy hat rájuk, főleg, ha órák óta a képernyőt nézik, hogy egyvalamit be tudj fejezni az ötből.

Ha a rumli miatt szorongsz, látva, hogy a közösségimédia-felületek feedjei és hirdetései hirtelen még annál is több tiptop háziasszonnyal és mesterszakáccsal lettek tele, mint eddig voltak (és ráadásul ezek használják is a szorongásod arra, hogy az oldalukra forgalmat, alábbhagyott vásárlói kedv miatt vállalkozásuknak hasznot hozzanak, szóval értem én, hogy ez egy kétségbeesett megoldás, but still).

Ha hozzám hasonlóan nem tudsz egy mondatot sem szóban, sem írásban befejezni az állandó "anya, anya, anya" megszakításoktól, és ha azt olvasod, hogy még nem is szoronghatsz, mert a gyereked megsínyli, szóval

neked szeretném mondani, hogy üdvözöllek, veled vagyok, és szeretném, ha tudnád, hogy ennél sokkal nehezebb történelmi helyzetben is nőttek fel gyerekek, lettek fizikailag és lelkileg is egészséges, életrevaló és csodálatos felnőttek.

A gyerekek sok mindent kibírnak. Te nem bírsz ki mindent.

Nehéz ez az egész. Valószínűleg egy darabig még nehezebb is lesz. De nem várt módokon és szinteken értik majd meg, ha az ő szintjükön kommunikálod velük, hogy ember vagy te is, aki néha nem tehet mást, mint rábízza magát a szorongásaira, hogy aztán elengedhesse azokat, amíg ők édesen szuszognak, hogy erőt gyűjthessen a következő napra. Csak a következőre. Mindig csak a következőre.

Legyen mára elég is ennyi.