Nagy Szabolcs szerkesztőnk top 10-es sorozatlistája 2019-ből.

10. THE MORNING SHOW

Miről szól? Amerika legnépszerűbb reggeli műsorát is eléri a #metoo: az egyik műsorvezetőről kiderül, hogy több nőt is zaklatott a munkahelyén. Az illetőt kirúgják, és az ezt követő eseményeket mutatja be az első szezon.

Miért szerettem? A listámon végignézve talán csak a Chernobyl populárisabb a The Morning Shownál (TMS), aminek én nagyon örülök, mert mindkettőt jónak tartom, és öröm, ha jó sorozatok keringenek a mainstreamben. (A Trónok harca 8. évada után ezért őszinte hálát érezhetünk.) Ráadásul a TMS témája nagyon is aktuális, még Magyarországon is, ahol a #metoo kisebb hatásfokkal és kevesebb valós eredménnyel működik, mint az Egyesült Államokban. A sorozat remekül árnyalja a kérdést. Szinte minden fontos dilemmát bemutat: hogy miért nem mondanak nemet a nők ezekben a helyzetekben, miért csak X hónappal, évvel később szólalnak meg, vagy hogy tényleg minden vádlott igazán gonosz-e. Az árnyalás mellett azonban állást is foglal, és ezt mindenképpen szerettem benne. Az utolsó tíz perc (és az egész sorozat) ettől lesz ennyire csodálatos: nem akar minket, nézőket igazán óvni a TMS, inkább arra indít, hogy álljunk fel a képernyő elől, és hozzuk rendbe a körülöttünk lévő világot.

Kiegészítés: Én azt szerettem benne, hogy az "áldozat" narratívája viszonylag későn jelenik meg, inkább a közösség felelősségét piszkálja és azt, hogy ezeket az eseményeket az egész szűkebb-tágabb, családi-munkahelyi környezet megsínyli. (LD)

9. UNBELIEVABLE

Miről szól? Egy fiatal lányt az otthonában megerőszakolnak. A rendőrség meghallgatja a lányt, megvizsgálják őt, nem hisznek neki teljesen, ezért újra kikérdezik, megvizsgálják, majd mások véleményét is kikérik, ők új megvilágításba helyezik az ügyet és a lányt, ezért őt újra kikérdezik, megvizsgálják, hisznek neki, aztán újra nem, megint kihallgatják, és ez így halad tovább egy ideig. Két nyomozónő azonban kideríti az igazságot.

Miért szerettem? Nyomasztó és dühítő valóságot tár elénk ez a sorozat arról, hogy hogyan bánunk azokkal a nőkkel, akiket súlyos erőszak ér. Nem hiszem, hogy ez Magyarországon jobb lenne, sőt. Ráadásul a sorozat elég ügyes abban, hogy a megfelelő ritmusban adagolja a nehezebb pillanatokat az évad során. Az elején nagyon mellbevág, aztán segít feldolgozni az egészet azáltal, hogy aktív részeseivé válunk egy nyomozásnak – azaz kibeszéljük azt, ami történt és történik épp –, a végén mégis képes egyfajta nyugodtsággal elindítani minket egy reménytelibb jövő felé, ahol igenis van lehetősége egy bántalmazást átélt fiatal lánynak a teljesebb életre.

Töprengés: ez az igaz történetet bemutató sorozat a ProPublica cikke alapján készült el. Idén több ilyen valós eseményekre alapozó filmes alkotás is kijött, például az Esquire portréja alapján készült Fred Rogersről szóló csodálatos A Beatiful Day In The Neighbourhood című film vagy a New York Times sztríptíztáncosokat bemutató cikke, amiből a Hustlers táplálkozott. Elég jó irány ez.

8. GLOW S3

Miről szól? A nyolcvanas években járunk, ahol egy női pankrátorcsapat Las Vegasba utazik, hogy egy hotel állandó műsorszáma legyen.

Miért szerettem? A GLOW mindig közel állt a szívemhez. Elképesztően jópofa, miközben húsbavágóan mélyre megy sokszor, hogy beszéljen identitásról, férfiségről-nőiségről, szülő-gyermek kapcsolatról, (nők közötti) bajtársiasságról, abortuszról, zaklatásról és legfőképpen arról, hogy egy közös ügy vagy egy közösség – jelen esetben egy pankrátorshow – hogyan képes tényleges otthona lenni mindazoknak, akiknek ez egyszerűen nem adatik meg, és hogyan válhat valakinek a javára kívül-belül az, hogy része lehet ebben az "otthon az otthonon kívül" élményben. Ragyog (glow!) az egész sorozat, és benne minden nő (és férfi)!

Töprengés: Gyakran alkalmaz a sorozat  töltelék (bottle) epizódokat, amikor úgy érzed, nem halad a történet, mert csak egy apróságra fókuszálnak (például, hogy a pankrátorlányok kimennek az erdőbe kempingezni, és csak azt nézzük, ahogy csacsognak), de közben érzelmileg-tematikailag annyira szépek és fontosak ezek a részek is. Imádom, amikor sorozatokban ezt jól használják – több ilyet szeretnék látni a filmekben.

7. BOJACK HORSEMAN S6

Miről szól? Egy kiégett, depressziós sztárról, akinek a kilencvenes években volt egy híres sitcomja. Ja, és ő egy ló. Ugyanis, ha még nem hallottál erről az animációs sorozatról, ebben egy olyan világban járunk, ahol az állatok úgy élnek, mint az emberek, velünk, emberekkel.

Miért szerettem? Furcsa kapcsolatom van a Bojackkel, mivel minden évben eldöntöm, hogy én ezt már nem rakom fel a tízes listámra, aztán mégis van egy-két olyan rész, ami meggyőz arról, hogy mégis, és átgondolva az egészet arra jövök rá, hogy ez nagyon jó, és itt a helye. Az utolsó évadot két részre osztották, január 30-án jön a második fele. Az első pedig tele volt nagyon sok őszinte, amelyekre, úgy érzem, nagy szükségünk van. Ugyanis Bojack nem egy jó ló. Borzasztó dolgokat tesz másokkal, különösen a szeretteivel, és mindig tudatában is van vele, hogy ez így nem jó, és mindig tanúságot tesz arról, hogy na, itt az ideje jobbnak lenni, de sose sikerül neki. Egyszerűen képtelen kilépni abból a negatív spirálból, amiben  él. Ez a félévad nagyon rátenyerelt erre a témára, és azért érzem ezt különösen fontosnak, mert ma olyan internetes kultúra vesz körül minket, ahol igazán gyorsan tudunk a máglyára küldeni valakit (lásd még: cancel culture). Bojacket tettei miatt abszolút ki kellett volna tiltani már mindenhonnan, azonban „embersége” miatt nagyon is figyelemmel kellene kísérnünk az útját. Meg úgy mindenkiét. Például azzal, hogy nem száműzzük mindenhonnan, hanem esélyt adunk neki arra, hogy fejlődjön, javuljon, megismerjen másokat, akik jó hatással vannak rá és építik őt, stb. Ez ma elképesztően nehéz, különösen a hírességek kapcsán (khm, Schobert Norbi), de valahogy mégis meg kellene találnunk a módját. (Ez egyébként nemes feladata lehetne pont az egyházainknak és gyülekezeteinknek.)

Töprengés: Az eddig ismertetett négy sorozat mindegyikének fontos témája a másik elnyomása, bántalmazása. Itt az idő, hogy komolyan vegyük ezt a témát.

6. CHERNOBYL

Miről szól? Ezt le kell írni? Mindannyian láttátok, a cím is segít. (A sorozat dramatikusan dokumentálja a csernobili katasztrófa eseményeit.)

Miért szerettem? Kevés olyan sorozatot láttam, ahmelynek ennyire sikeresen egyezik szinte minden eleme azzal az egy fajsúlyos üzenettel, amelyet át akar adni. Legaszov így foglalta ezt össze: „Tudósnak lenni annyi, mint naivnak lenni. Annyira az igazság keresésére koncentrálunk, hogy elfelejtjük felmérni, mennyire kevesen szeretnék, hogy rátaláljunk, de attól az igazság még ott van, akár látjuk, akár nem, akár akarjuk látni, akár nem. Az igazságot nem érdekli, mire van szükségünk, vagy mit akarunk. Nem érdekli sem a kormányunk, sem az ideológiánk, sem a vallásunk. Ott várakozik örök időkön át. Végeredményben ez Csernobil ajándéka. Ahol valaha féltem az igazság árától, most csak azt kérdezem: Mi az ára a hazugságoknak?” És ennek a súlyát az első perctől kezdve folyamatosan érzed a narratíván, a helyzeteken, a jeleneteken, a színészeken, a kimondott – ki nem mondott mondatokon, a díszleten, a képeken, a hangokon, a zenéken… mindenen keresztül. Ez lenyűgöző.

Töprengés: Kodácsy Tamás gyönyörű tanulmányt írt a sorozatról, ajánlom mindenkinek, a PhilosophyTube YT csatornának meg remek videója van az egyéni felelősségről Csernobil kapcsán.

Kiegészítés: Azért is fontos a Csernobil szerintem, mert bár nincs benne semmilyen konkrét mai jelenet vagy párhuzam, mégsem tudsz közben másra gondolni, mint hogy ebből táplálkozik egy sor olyan konfliktus, amivel ma is nap mint nap találkozunk: hogy hogyan épül újjá a mai hazugsággyár az ehhez hasonló tragédiákon, és meddig nyúlnak ezek árnyékai; hogy hová vezet az információhiány, a tabusítás, az eltussolás, a nem megfelelő tájékoztatás és a félelem – egy sokkal nagyobb katasztrófához, mint amitől féltünk. (LD)

5. FLEABAG S2

Miről szól? Betekintést nyerünk egy humoros, szexuálisan túlfűtött, befuccsolt kávézóval és diszfunkcionális családdal rendelkező, elsőre a legkevésbé sem annak tűnő, mégis szeretetteljes lány életébe.

Miért szerettem? A szó, amivel a legjobban tudom leírni a Fleabaget: meghökkentő. Meghökkent, hogy mennyire egyedi a sorozat, különösen a humora, ami őszintén csak itt tud működni igazán, sehol máshol. Meghökkent az is, hogy a humora egyáltalán nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy megértsük a szereplőket és általuk magunkat is. Hogy milyen nőnek lenni ma, mennyire rétegeltek a testvéri, családi kapcsolataink, mennyire nehéz túllépni egy szerettünk halálán, vagy hogy milyen szerepet is játszhat a vallás vagy egy különösen vonzó pap az életünkben. Ugyanis a második évad egy igazán meghökkentő és röhejes történetet visz végig: főszereplőnk szerelmes lesz egy katolikus papba. Ilyen meghökkentő alaphelyzetekre épít az egész sorozat, amiből szinte mindig gyönyörű, reményteli történetet farag.

4. WHEN THEY SEE US

Miről szól? Öt fiatal fiút meggyanúsítanak egy fiatal nő megerőszakolásával. Az ún. Central Park Five esetét mutatja be a sorozat négy része. Az első magát az esetet és a kihallgatást, a második a tárgyalást, a harmadik és a negyedik rész pedig azt, hogy a fiúk miket élnek át a javítóintézetben, börtönben és azon túl. Igazságtalanul.

Miért szerettem? A látottaktól üvölteni akartam. Üvölteni, mert amit ott látok, az valahogy mindennel szembemegy, ami nekem fontos, például azzal az alapelvvel, hogy nem nézzük le teljesen, tiporjuk sárba és fosztjuk meg emberi méltóságától a másik embert, akkor sem, ha ő a „kisebb”. Amíg a Chernobyl csak érzelmileg viselt meg, a When They See Us morálisan is szétszakított, mert arra akar rákérdezni, hogy hogyan látom a mellettem lévő felebarátomat. Vajon látom-e őt igazán? Akarom-e látni egyáltalán? És ez nemcsak a főszereplő srácokra és a hozzájuk hasonló láthatatlanokra igaz, hanem azokra a rendőrökre és egyéb hivatali szervek szereplőire is, akik fenntartják és éltetik ezt a rendszert. Vajon látjuk-e, hogy ők mit tesznek, miért teszik, és hogyan lehetne ezen változtatni? Hatványozottan igaz ez arra a hölgyre, aki egy brutális támadás áldozata lett: vajon őt látjuk-e még? Úgy, hogy már akkor sem akarta őt senki se látni, mert fontosabb lett a bűnbakkeresés, mint a valós eset.

Töprengés: Be kellett vallanom magamnak: szeretem a rendező, Ava DuVernay stílusát. Adott egy múltbéli esemény, amit DuVernay kontextualizál és értelmez nekünk, hogy lássuk a hasonló motívumokat a jelenkori, saját társadalmi rendszereinkben – azaz hogy hogyan zajlik a rendszerszintű elnyomás még mindig, ma is. A rendező eddigi két nagyobb alkotása, a 13th című dokumentumfilm vagy a Martin Luther Kingről szóló Selma után ne érjen senkit meglepetésként az, hogy DuVernay művészi szándéka ez, és szerintem jó lenne, ha ennek a megközelítésnek helye lehetne a filmművészetben.

3. SUCCESSION S2

Miről szól? Egy óriási médiabirodalmat irányító család belső viszályait követjük végig.

Miért szerettem? A Successionben minden a szavakról szól. A kimondott szavakról. Nem a szavak mögötti szándékról vagy valóságtartalomról, hanem a kimondott szavak felszínen lévő jelentéséről. (Erről a gondolatról van egy remek videósszé.)A sorozatban adott egy gazdag, felfoghatatlan privilégiumokkal rendelkező család, ahol mind a négy gyermek csak arra vágyik, hogy az édesapjuk egy jó szót mondjon nekik. Egyetlenegy jó szót. Annyira ez határozza meg az életüket, hogy bármit is terveznek, bármi is okozhatna nekik igazi boldogságot, sosem érik el, mert az apa megszólal, és akkor semmi más nem számít. Ebben a sorozatban mindegyik szereplő undorító, röhejes alak, mégis minden alkalommal, mikor valamelyikük álma kettétörik az édesapa machinációi miatt, mi is velük zuhanunk a mélybe. Mert mi is átérezzük azt, milyen érzés függeni egy tekintélytől, akitől állandóan visszajelzést várunk. Hogy milyen érzés egy olyan kapcsolatban lenni, ahol az önrendelkezést önként adjuk fel azért, hogy egy felettünk álló döntsön inkább. A Succession azt mutatja be tökéletesen, hogy hogyan tesz tönkre az ilyen viszonyulás mindenkit.

Töprengés: A sorozatnak zseniális zenéje van, minden tiszteletem Nicholas Brittellé. Nagy felfedezésem volt, hogy a harmóniamenet kísértetiesen hasonlít a „Várj és ne félj” Taizé-énekre. Minden alkalommal, amikor a zene elindult, önkéntelenül is csak arra tudtam gondolni, hogy ezeknek az embereknek mekkora szükségük  lenne arra, hogy Valaki kiszabadítsa őket, és széttörjék láncaikat.

2. JANE THE VIRGIN S5

Miről szól? Véletlenül mesterségesen megtermékenyítenek egy telenovella-rajongó fiatal lányt.

Miért szerettem? A Jane második helyezése annak köszönhető elsősorban, hogy az ötödik évaddal a sorozat véget ért, és ezen nehezen teszem túl magam. A sorozat azért igazán remek, mert a többi, eddig itt bemutatott sorozathoz hasonlóan itt is gyakran megered az ember könnye, de itt szinte alig a szomorúság miatt. A Jane az örömkönnyekről szól, hogy mennyire jó megélni a család közösségét, akár vérségi kapcsolat határozza meg, akár nem. Mennyire jó az élet fordulatait nem tragédiaként, hanem lehetőségként megélni. Hogy a jóság, az önzetlenség, a szeretet az, ami igazán számít, és ami változást tud hozni a körülöttünk lévő világban (külön öröm, hogy a sorozat ezt bámulatos női karakterek és a köztük lévő kapcsolatok által mutatja be leginkább). Ha tetten lehet érni tökéletes evangéliumi perspektívát egy sorozatban, az bizony a Jane The Virgin.

Töprengés: A sorozat szerves része, hogy ez egy ízig-vérig telenovella akar lenni, fura telenovellás csavarokkal (gonosz ikertestvér, halott szereplő életre kel stb.). Attól emelkedik ki ebből a szappanoperavilágból, hogy az eseményekből fakadó érzelmek abszolút valósak, és hatással vannak a szereplők életére. Sőt, pont a televonella-csavarok hihetetlensége engedi meg azt, hogy az érzelmek valóban valósak legyenek, és rezonáljanak velünk. Aligha láttam ilyen jó kivitelezést eddig.

1. WATCHMEN

Miről szól? Alan Moore 1986-os, azonos című képregényének sorozatos folytatása, amely egy nagyon hasonló, de fiktív Amerikába kalauzol minket, ahol a rendőröknek a személyazonosság védelme miatt maszkot kell hordaniuk, az egykoron dicsőséges szuperhősök ideje végleg lejárt, a világon váratlan tintahalzáporok futnak végig, és egy Ku-Klux-Klán-szerű szervezet titkos támadást tervez.

Miért szerettem?  Nehéz megfogalmaznom, mi tetszett ennyire a Watchmenben. Annyit biztosan tudok állítani, hogy úgy tűnik, bármi, amit Damon Lindelof, a sorozat készítője csinál, az engem  megérint. A Watchmennek – eredetéhez hűen – cinikus és komplex társadalmi kommentárnak kell lennie, Lindelofnál mégsem ez az igazán fontos. A szereplőket figyeli, hogy kik ők, mit akarnak, milyen  szükségleteik vannak, mi a lényegük, és remekül választja ki azt, hogy mit kell ebből elmesélni. Ezek a személyes történetek aztán gyönyörűen rámutatnak társadalmunk nehézségeire, problémáira, de ezek csak másodlagosak. Nem feltétlenül igaz ábrázolások ezek, inkább mitologikusak, amelyek a valóságra akarnak rámutatni, és a sorozat formanyelve is abszolút ezt támasztja alá. Marhára szórakoztató nézni a Watchment, miközben a drámai pillanatok is rendkívül erősen hatnak ránk.