Az idei karácsonyra rendesen felkészültem. Mindent beszereztem időben, megterveztem a menüt, megsütöttük a sütiket, elkerültem a tömeget a véghajrában, volt adventi naptár és fullos Mikulás-csomag a gyerekeknek, minden napra egy mese vagy bibliai történet este gyertyagyújtáskor. Valahogy ebben a mézeskalács- és narancsillatú, meleg fényekkel átszőtt készülődésben mégis olyan vagyok, mint egy a csillogó gömbök közül a fán: kívül ragyog, belül kong az ürességtől.

Bár sokakkal ellentétben én jónak tartom ezt a motivációt, és nem utolsósorban teljesen logikusnak, hogy az ember az év legsötétebb óráiban fényt gyújt az otthonában, és megvendégeli, megajándékozza a szeretteit. Sosem értettem azokat, akik erre nagyon rágörcsölnek, sem azokat, akik ebben a Fogyasztás Ördögét látják, Miközben a Templomaink Kiürülnek. Szerintem, mint sok minden más, alapvetően ez is fordítva van: ezek alapvetően jó dolgok, mert azt jelzik, hogy vágyunk a közösségre, a békére és a szeretetre, de vagy a kapcsolataink annyira töredezettek, hogy külsőségekben próbáljuk megragadni azt, és ezért borítékolható a kudarc, hiszen a hatodik süti nem lett tökéletes, szétfőtt a krumpli a salátában, a posta megint összetörte/későn hozta/elkeverte a jó előre megrendelt ajándékot; vagy mert annyira magányosak és reményvesztettek vagyunk, hogy a huszadik idilli karácsonyfás-bejglis kép után úgy döntünk, harmincadikáig inkább nem is frissítjük a hírfolyamunkat; vagy mert köszönjük, de nem kérünk a papírszemét-termelés, a fakivágás és a rengeteg elpocsékolt étel kultúrájából, mert aggódunk a jövőnkért; vagy mert hitelvesztett lett számunkra a karácsonyi történet, nem is értjük igazán; vagy - hozzám hasonlóan - elszakadtunk a gyerekkori közösségtől, és nem találtuk meg lelki otthonunkat a nagyvárosban.

December 23-án este a Két pápa című filmet akartuk megnézni az egyik budapesti moziban lelkész édesanyámmal, de az utolsó két helyet az orrunk előtt kapkodták el. Átmentünk egy másik, nagyobb moziba, ahol szintén elég sokan voltak, de ott meg tudtuk nézni. 

Világi szekuláris ismerőseim pedig ehhez hasonló kérdésekkel fordulnak hozzám ezekben a napokban: "A pasim Jézuson agyal. Az lenne a kérdésünk, hogy miért Isten áldozza fel egyszem fiát, amikor ugye az emberek mutatnak be általában áldozatot Isten felé, hogy engeszteljék. Miért enyhít a világ bűnein az, hogy Isten feláldozza a gyerekét?"  

Tudom, hogyha templomban tennének fel egy ilyen kérdést, felháborodnának, kinevetnék, műveletlennek tartanák őket.

De hát ezek az emberek kérdései, a mi keresztény országunk polgárainak teológiai műveltségi szintje ez, és ezt is olyan gyakran elfelejtjük, amikor egyre fogyatkozó hittársaknak egy csak számukra érthető nyelven beszélünk, és ezt a nyelvet várjuk viszont.

Nagyon jó, hogy az emberek kérdeznek, és fontos lenne komolyan venni minden kérdést. Ezért én a magam szerény eszközeivel meg is próbálok válaszolni.  

Az áldozat valóban a kulcsfogalom ebben a történetben, és a kereszténység előtt a legtöbb vallás így állt a dologhoz, ahogy írja a kérdező: bemutatod az áldozatot istennek vagy az isteneknek, és ezzel a magad részét letudtad; ha ezt újra és újra megismétled, akkor nyert ügyed lesz a halálod után. Jézus ezt a logikát fordítja meg azzal, hogy azt mondja: neked kell az áldozatnak lenned, neked kell áldozatot vállalnod azért, hogy a közösség működhessen, de ez nem kiszolgáltatott-belekényszerült, hanem egy választott áldozati szerep: "...neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem" - írja János evangélista (3,30). Jézus választja az áldozat útját ezért, de nemcsak halálában, hanem életével is: mindig ott áll, azok mellett, akik kivetettek, érinthetetlenek, száműzöttek - akik valaminek az áldozatai. Jézus nem passzív szereplő, aki gombnyomásra teljesíti mindenható Atyja akaratát, míg mások tömjénezik őt, és áldozatot mutatnak be neki. Hanem azáltal, hogy a legközelebb van hozzá, átengedi magán ezt a csatornát, megmutatja, hogyan bánjunk egymással, mert Isten mindig ebben a falak nélküli emberségben érhető tetten leginkább. Az emberi kapcsolatokban, amelyek a szentség terében valahogy mégis különleges jelentőséget kapnak.

Megint a két pápa jut eszembe, ahol az áruló (Jorge Bergoglio van az áruló szerepében, bizony) és az elárult (a magyar származású, Argentinában meghurcolt Jalics Ferenc jezsuita pap) az oltáriszentség kiszolgáltatása után, a béke jelének átadásakor ("Köszöntsük egymást a béke jelével" - ilyenkor kezet nyújtunk a mellettünk ülőnek) könnyes ölelkezésben találnak újra egymásra. Ez látszólag messziről kapcsolódik az eredeti kérdéshez, mégis jól megmutatja, hogy a Krisztus-követés a képtelen válaszok és lehetőségek sorozata, és

az ember végső soron nem tehet semmi mást, mint hogy rábízza magát Istenre,

akinek az útjai bár kifürkészhetetlenek, de ha az ember válaszol a hívásra, akkor sok gubancot magára vehet, mégsem tehet mást, és végül csak így állhat helyre a világ rendje. Ha valamilyen szinten mindenki képessé válik az áldozatvállalásra, és nem csak annak látványos bemutatására. A baj persze az, hogy nincs mindig hívás. Sőt van, amikor túl nagy a csend. Úgy képzelem, nincs még egy hely a világon, amelyik időnként jobban tudna kongani az ürességtől, mint a Vatikán. (Bár Rómát gyakran látogató ismerőseim szerint egész más a hangulat ott, mióta Ferenc pápa lakja.) 

A világ, amiben az egyház él és boldogulni próbál, nem szűnik meg kérdezni, az emberek nem szűnnek meg spirituális lénynek lenni, és azoknak, akik Krisztust követik, nincs is feltétlenül szükségük intézményesített egyházra. Pásztorra annál inkább. Ráadásul ezek a kérdések akkor is léteznek, ha nincs kitől megkérdezni.

Az egyház csak emberekkel építhető újjá, kérdéseikből, reményvesztettségükből, öntömjénezés helyett saját magunk kétségeiből. Amikor ki tudunk állni azt mondani, hogy ezt elszúrtuk, de nem mi vagyunk Isten, és bár újra és újra kudarcot vallunk, mégis törekszünk a jóra. Amikor abbahagyjuk, hogy eljátsszuk az ő eljátszhatatlan szerepét, és képessé válunk a kegyelem befogadására, amit hirdetünk. Hiszen "minden út, legyen bármilyen dicsőséges is, kezdődhet egy hibával is" - mondja a Bergogliót játszó Jonathan Pryce a Két pápában. A hitelvesztett egyház, ahogyan az üresség is, lehetőség. A hiányt be lehet tölteni, a kapukat ki lehet nyitni. A családi asztalnál is.

Áldozatok leszünk-e vagy vezetők attól, ha saját sérelmeink cipelése és vissza-visszaköhögése helyett gondokat simítunk el, kezeket fogunk meg vagy szabadítunk fel? Az igazság szeretet nélkül értelmezhetetlen - ez egy másik tézismondat a Két pápából.

Legyen ez a karácsony a szeretet befogadásának lehetősége, merjük megmutatni, milyen üresek és szürkék vagyunk belül, és töltsék meg őszinte ölelések, az öröm vagy a megbocsátás könnyei, nevetés és bejgliillat (vagy vigyünk bejglit annak, akinek nincs. Feltéve, ha szereti. Ha nem szereti, akkor ne vigyünk.).

Az igazságért pedig küzdjünk tovább az év összes többi napján. Menjünk fel a saját hegyünkre, merjünk találkozni az Istenünkkel, és engedjük, hogy a dolgok rajtunk keresztül megtörténjenek ezen az ünnepen.