Bár a családok sok szempontból lehetnek kiemelt fontosságú mikroközösségek a vallásos, keresztény közösségek számára (is), a múlt heti demográfiai csúcs megáldása és a férfi és egyházi résztvevők felülreprezentáltsága mégis felvethet néhány kérdést.

„A legnagyobb szövetségeseink az egyházak” – mondta megnyitó beszédében Novák Katalin családügyi államtitkár, majd formabontó aktusra kérte fel a csúcson megjelent Erdő Péter bíborost, Steinbach József református püspököt, Fabiny Tamás evangélikus püspököt és Köves Slomó rabbit, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetőjét. A négy egyház vezetője egymás váltva mondott áldást, illetve szentelte meg a konferenciát – számolt be az eseményről a 168 óra. Hogy ezzel az állítással és az áldás gesztusával kapcsolatban milyen kérdések vethetők fel, arra később térünk ki, elsőként sorra vesszük, miért lehet valóban üdvözlendő a családok támogatása, akár a keresztény közösségek számára is: 

– Aki gyereket szül/etet/öltöztet/nevel, az mindenképp terheket vállal – a sok öröm mellett, természetesen. A teher- és áldozatvállalás pedig alapvető krisztusi minta. 

– Annak, aki gyereket szül/etet/öltöztet/nevel, sokkal több pénze és ideje megy el gyerekre, mint annak, aki nem vállal gyereket. Az, hogy egy tágabb közösség támogassa a gyerekeseket, akik sokszor saját szüleiktől távol élnek, szintén üdvözlendő.

– Aki gyereket szül/etet/öltöztet/nevel, hamar találkozik szűkebb-tágabb környezete időnként kiszámíthatatlanul furcsa, időnként nyomasztóan kiszámítható viselkedésével, mint amilyen a tömegközlekedés írott és íratlan szabályainak, valamint a szülő és a gyermek autoritásának (vagyis annak, hogy ők mind egyedi emberi lények) teljes figyelmen kívül hagyása. Találkozik rengeteg nevelési szakértővel, ám annál kevesebb valódi támogatással egyéni vagy társadalmi szinten.  

– Ebből is következik, hogy a gyermekvállalás hétköznapi örömei és terhei nagyjából jól kiszámítható módon egy elsődleges gondozóra (Magyarországon általában az anyára) esnek, aki így durván túlterhelt. Mindezt a nem hozzáférhető vagy a legtöbb munkahely munkaidejével nem összehangolt gyermekfelügyeleti intézmények nyitvatartási ideje, a munkahelyi, baráti, családon belüli elvárások még tovább nehezítik, és ennek sokszor az elsődleges cél – a gyermekek nyugalomra, kiszámíthatóságra irányuló igényének kielégítése – látja kárát. Ezért az valóban lehet üdvözlendő, ha ezeket az erőfeszítéseket valamilyen úton-módon értékeli az állam, a különböző, egymásnak gyakran ellentétben álló szerepelvárásokat pedig egy közösség – akár vallási közösség – segít összehangolni.

Az első és alapvető kérdés mégis az, hogy megáldhatnak-e politikai programot egyházi képviselők, lelki vezetők – legyen bármennyire egyházi szempontból is támogatható az adott ügy.

Mivel a vallás nem politikai kategória, és a hívek nem ugyanazon politikai közösség tagjai, családi állapotuk pedig szintén sokféle lehet (egyedülálló, özvegy, családos, gyermekét egyedül nevelő szülő, unokáit nevelő nagyszülő, etc.), további kérdések vethetők fel. Például, hogy helytálló-e teológiailag egy ilyen gesztus, ha az egy éppen hatalmon lévő politikai erő egyik zászlóra tűzött ügye melletti kiállást, sőt annak liturgikus aktussal történő megerősítését jelenti, mert ilyenkor – helyeseljük bármennyire is az ügy által képviselt értékeket – az egyházi szolgálat a politikai érdekek isteni legitimációjának eszköze lesz, és ebben a folyamatban rég nem az egyház határozza meg az irányt és az ügyet, essen bármennyire is jól a társadalmi mellőzöttség után a kitüntetett figyelem. Ha az egyház pusztán teológiai mércéhez igazítaná közéleti szerepvállalását, legalább ilyen reprezentatív lehetne családügyileg akkor, amikor két héten belül három családot mészárol le a családfő, amikor emberek – családok – éheznek a határon vagy kriminalizálnak embereket azért, mert nincs otthonuk. 

A tapasztalati/történeti szempont pedig az, hogy az ilyesmiből semelyik történelmi korszakban, semmilyen politikai programra adott áldásból és/vagy legitimációból nem jöttek ki jól a vallási közösségek, ám az ilyen szerepvállalások, a politikai agendák spirituális legitimálásának hatása és megítélése a jelenben legtöbbször nem egyértelmű.

A spirituális magaslatokból visszatérve a profán hétköznapok valóságához, gyerekes szülőként sokszor szembesülhetünk azzal, mennyire tekintélyelvű a magyar társadalom és benne a magyar vallási közösségek. Ebből kifolyólag sajnos egyik sem magától értetődően gyerek- és anyabarát. Ezért amikor azt halljuk, első a család, az annyiban lehet támogatandó cél, amennyiben a munka és a magánélet egyensúlyáról vagy a terhek egyenlőbb eloszlásáról szól a program. (És nem nagypapakorú férfiak vágyálmairól az unokáik ideális számát illetően.)

Ezer oka lehet tehát annak, ami miatt az egyszeri szemlélő legalábbis hangos hümmögésbe kezd a nemzetközi sajtóban is elterjedt kép láttán, amely a III. demográfiai csúcs első sorban ülő résztvevőiről készült 2019. szeptember 7-én, Budapesten, és amelyet bejegyzésünk illusztrációjául választottunk.

Az eddig felsoroltak mellett még néhány szempontot emelnénk ki. 

– A gyermekvállalás fizikai terheinek jelentős részét – az első 9 + körülbelül 6 hónapban a  95-100 százalékát – a nők viselik. Az, hogy egy olyan demográfiai konferencián, amelynek célja a népszaporulat feltornászása 1,5-ről 2,1-re, 2019-ben csak férfiak ülnek az első sorban, finoman fogalmazva is óriási öngól. (Kérdéses, hogy vajon jobb lenne-e, ha pusztán a fotó kedvéért odaültettek volna néhány nőt is, de talán azt mutatná, hogy legalább kicsit odafigyeltek a célcsoportra, és már az is gesztus értékű lenne.)  

– A másik vitatható szempont kicsit bonyolultabb és sokkal egyháziasabb. Amíg olyan egyházi valóság vesz körül bennünket, amelyben nemcsak az egyháztagokból, de a lelkészekből is alig van utánpótlás, és amely tendencia nem kis mértékben az egyházi vezetők magánéleti válságai miatt vagy a nekik tulajdonított – általuk sok esetben valóban elkövetett – súlyos visszaélések miatt csökken, vagy ahol a protestáns lelkészek és lelkész házaspárok körében a válások száma az országos átlaghoz közelít, vagy ahol 13 lelkész lett öngyilkos körül-belül 12 év alatt, tehát ahol az egyház saját emberei, családjai, gyermekei nehéz helyzetét sem látja meg és – drámai ezt leírni – amelyben egyelőre a lelkészi munkakör egyáltalán nem családbarát, milyen áldásos modellt, milyen valódi segítséget tud nyújtani, milyen hiteles üzenetet tud képviselni az egyház a családtámogatások kérdésében? Nem sokkal inkább saját embereire kellene koncentrálnia, akik a terepen küzdenek: ők mit mondanak a saját családjuk és általában a magyar családok hétköznapjairól? Ott miként lehetne valóban áldás az egyházi jelenlét? (Erről a kérdéskörről beszélgettünk legutóbbi Podcast adásunkban, ezt itt hallgathatjátok meg.) 

Az említett drámai tényezők mellett természetesen sok-sok pozitív példát ismerhetünk baba-mama körökről, családi istentiszteletekről, házaspárok lelkigondozásáról, és olyan helyzetet is el tudok képzelni, hogy az unokákra vagy azok közelségére vágyó nagymamakorú idősek vállalnak gyerekfelügyeletet, hogy a kimerült szülők egyszer-egyszer végig tudjanak ülni egy istentiszteletet, és abból töltekezhessenek. 

De ott vannak-e az egyházak a gyermekágyas osztályokon, ahogy a haldoklókat kísérik? Felemelik-e a szavukat a szülészeti vagy a családon belüli erőszakkal szemben? Segítik-e párkapcsolati és/vagy magánéleti válságba jutott lelkészeiket, hogy teljes és gyümölcsöző életet élhessenek, amely hatással volna közösségeikre is? Jelen vannak-e, kísérik-e a családokat, az embereket akkor is, amikor senki nem látja, vagy ha erre semmilyen feljebbvaló nem kéri fel őket – hacsak nem az egyetlen, aki mindegyiknél hatalmasabb, és akinek szeretete, áldásai nem függnek gyermekszámtól, családi állapottól vagy nemzetiségtől, sem politikai ciklusoktól és ideológiai törésvonalaktól.  

Borítókép forrása: Orbán Viktor Facebook-oldala