Keresztény érték-e a család?

2019. július 03. - keresztenykulturablog

A család az egyik legfontosabb keresztény érték. Ez is egyike lett azoknak az igazságoknak, amelyeket annyiszor és olyan régóta hallunk, hogy eszünkbe se jut utánajárni, valóban helytállóak-e. Persze fontos tisztázni, hogy a kereszténység fogalmát itt mennyire tág értelemben használjuk. Ha minden jelenséget hozzáveszünk, amit valaha összefüggésbe hoztak vele, akkor talán tartható a fenti megállapítás. Ha azonban elfogadjuk, hogy a kereszténység elsődleges mértéke a bibliai és azon belül is az evangéliumi hagyomány, akkor bátran kijelenthető: a család nem keresztény érték.

Szerző: ifj. Cserháti Sándor, szegedi evangélikus lelkész

sandy-millar-khstxrvhfog-unsplash.jpg

Természetesen érték a keresztény ember számára is. Számomra is az (bár érték helyett talán más kifejezést használnék). Itt van azonban az első bökkenő. Nem szükséges különleges tájékozottság, hogy tudjuk,

más emberek és más vallások számára is érték a család. Cseppet sem kevésbé, mint számunkra. A család alapvetően emberi érték.

Az, hogy sokunk szemében a család ügye összefonódik a vallásos meggyőződéssel, minden bizonnyal annak köszönhető, hogy általában véve a vallások egyik jellemző funkciója életben tartani az adott közösség vagy kultúra régi, bevált, megbízható hagyományait, formáit. Ebben az értelemben vallási értéknek talán nevezhető a család, ha rögtön hozzátesszük, hogy ettől a nem vallásos embereknek még lehet éppolyan szívügye. Keresztény értéknek azonban csak akkor lenne indokolt nevezni, ha ez a megkülönböztető jegyünk lenne, de legalábbis különösképp jellemző lenne ránk. Joggal állítjuk például, hogy a keresztény embernek becsületesnek és áldozatkésznek kell lennie, mégsem mondjuk, hogy a becsületesség vagy az áldozatkészség keresztény érték lenne; vagy ha mégis, akkor méltán veszik zokon mások.

Ennyit talán elég is lenne mondani a fenti állításom indoklására. Itt válik azonban igazán izgalmassá a dolog. Ha már megkülönböztető jegyről, különleges jellemzőről beszélünk, akkor a kereszténység esetében ez kétségtelenül az ellenség szeretetének igénye (Mt 5,44 || Lk 6,27). Számos más vallás és etikai hagyomány is békés együttélésre int, ahogy az aranyszabály (Mt 7,12) sem keresztény találmány. Amit azonban Jézus az ellenség szeretetéről (az életével is példát adva) tanít, az a kereszténység révén lett az emberiség közös örökségének része; igazi keresztény érték.

Márpedig az ellenség szeretetének követelménye nagyon könnyen kerül feszültségbe (éppen) a család iránti feltétlen elköteleződés igényével. Minden bizonnyal ez a magyarázata Jézus megütközést keltő kijelentésének: „…ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,26). Aligha a családon belüli viszálykeltés lenne Jézus célja, ahogyan az sem valószínű, hogy a szeretteiktől akarná elszakítani tanítványait. Ez a mondat csak akkor illeszthető bele a Jézusról egyébként kialakult képünkbe, ha úgy értjük:

hűségesen követve őt, időről időre elkerülhetetlenül konfliktusba kerülünk a család iránti kötelesség mindenek felett álló törvényével.

Ez a törvény pedig nem csak a közvetlen szeretteink szűk köréhez köt. A benne rejlő logika mentén kirajzolódnak az identitásnak azok a koncentrikus körei – nagycsalád, törzs, nemzet –, amelyek úgy teszik otthonossá a világot, hogy világosan kijelölik a mi és az ők, a saját és az idegen közötti határokat.

A szűk családon belül viszonylag ritkán lesz igazi ellenségünk, és ha mégis, a közvetlen kommunikáció lehetősége, a többi családtag támogatása, az összetartás igénye segíti a kiengesztelődést. Az igazi problémát azok a kívül levő ellenségek jelentik, akiket a családom és a nagyobb közösségeim jelölnek ki számomra. Ha hűséges akarok lenni az enyéimhez – így az ősi elv –, akkor az ő ellenségeik az én ellenségeim is; akkor is, ha még sosem láttam őket, vagy személyesen semmi bajom velük.

jesus-erasing-lines.jpg

Azt Jézus zsidó kortársai is vallották, hogy a körön belüliekkel békességben kell élni. Éppen ezért kérdezi egyikük Jézustól: „Ki a felebarátom?” Valójában azt szeretné tudni: Ki a nem-felebarátom, ki az, akihez már nem fűz a szeretet kötelessége? Jézus definíció helyett egy példázattal válaszol, amelyben egy ember megejtő odaadással gondoskodik bajba esett ellenségéről (aki ráadásul éppen közülünk, a példázat címzettjei közül való; vö. Lk 10,25–37). A földön fekvő ember nyomorúsága láttán a samáriai emberben spontán ébredő szánalom felülírja az íratlan, de annál mélyebben bevésődött törzsi (családi) törvényt. Jézus ezzel helyreállítja a felebarát (plészion) fogalmának eredeti értelmét: a közeledben lévő, akivel (éppen) dolgod van; a szeretet összefüggésében tehát az, aki épp a segítségemre, odaadásomra, megértésemre szorul.

Jézus szerint tehát az ellenségre is kiáradó szeretet Isten (eredeti) akaratának szerves része, csak mi deformáljuk a felebarát fogalmát minduntalan a magunk kénye-kedve, lényegében az éppen aktuális mi-ők felállás szerint.

A családfogalmunk ugyanis ma már nem feltétlenül korlátozódik a vérségi, etnikai körökre. Kulturális, szemléletbeli vagy éppen vallási identitás is létrehozhat és éltethet új családokat, kijelölve ezzel az új idegeneket, új ellenségeket is. A mi, keresztények, mi, hívők, mi, európaiak kezdetű gondolatok éppúgy válhatnak hamis felebarátképző tényezővé, új lelki határrendészeti szabállyá.

A család mára kétségtelenül veszített az egykor megfellebbezhetetlen tekintélyéből, értékrendünkben betöltött döntő szerepéből. Ennek lehetnek pozitív és persze vannak negatív hatásai is. Mindenesetre érthető, hogy ez sokakat aggodalommal tölt el, és szeretnék mindenáron helyreállítani a család megtépázott tekintélyét. Végzetes lehet azonban, ha ebbéli igyekezetünkben Jézus evangéliumát is domesztikáljuk.

A család érték, amelyhez a keresztény embert is különös felelősség fűzi, de nem igazolhatjuk vele szűkkeblűségünket, nem béníthat meg a mindenkire kiáradó isteni irgalom közvetítésében, nem válhat Isten országa térhódításának akadályává.

Nem tudunk létezni az identitás körei nélkül, de Jézus arra hív, hogy a felebarátért készek, szabadok legyünk átlépni az általuk emelt kerítéseket. Nem akar elszakítani a család(ok)tól, de azt akarja, hogy érzékenységünk, figyelmünk, odaadásunk mértéke Isten legyen, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Mt 5,45).

Egyetértesz a cikkben foglaltakkal, vagy neked erről teljesen más a véleményed?

Írd meg nekünk kommentben vagy a keresztenykulturablog@gmail.com e-mail címre!

A blogon megjelenő, külsős szerzőktől származó véleménycikkek és az olvasóinktól származó hozzászólások nem tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy a jó ízlést sértő, esetleg durva hangvételű hozzászólásokat eltávolítsuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://keresztenykultura.blog.hu/api/trackback/id/tr1714923222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.